Jánoska sok mindentől félt, különösen éjszaka. Amikor valóban ijesztően süvített a szél, a gerendák recsegtek a padláson, árnyékok mozogtak mindenfelé, hiába akart bátor lenni. Ráadásul édesapja elutazott három hétre, és amikor húgával, Nusikával indultak volna az iskolába, búcsúzásnál azt mondta neki:
– Jánoskám, amíg nem leszek itthon, te légy a férfi a házban! Legyetek vidámak, töltsétek jól az időtöket, de segítsetek édesanyátoknak, amiben csak lehet! Vállalod, fiam?
Természetesen azt felelte, hogy vállalja. És csakugyan, még örült is neki, volt abban valami nagyfiús komolyság, ahogyan elintézte feladatait, minden jól ment -legalábbis estig. Pontosabban a lefekvésig.
Nusika álmos volt, hamar elaludt, János is azt hitte, elalszik, amikor anya még olvasott egy kicsit a nappaliban, de alig negyedóra múlva fia hangját hallotta:
– Anyu, gyere be! Félek!
– Mitől? -sietett be a szobába.
– Valami zörejeket hallok, a… a padlás felől, de lehet, hogy nem onnan. és az is lehet, hogy… Anyu, te nem szoktál félni? -Akkor már sírt. -Amikor apa nincs itthon, akkor nem félsz?
Anya megértette a fiú érzéseit, odaült az ágy szélére, és úgy mondta: -De igen, Jánoskám, én is szoktam félni. Emlékszem egy időszakra, amikor apának szintén el kellett mennie egy időre, és én kettőtökkel maradtam otthon. Nusika is, te is még egészen kicsi gyerekek voltatok, és akkoriban a várostól elég messzire, tanyán laktunk, abban pedig sok üres épület volt, bárki elbújhatott volna, aki valami rosszban töri a fejét…
János tágranyílt szemmel hallgatta anyát. – Nagyon féltél? -kérdezte.
– De mennyire, különösen éjszakánként. Egyszer már annyira rettegtem, hogy nem mertem átmenni a nappali szobán a hálószoba felé…
– És mit csináltál?
– Csodálatos volt, kisfiam, ahogyan Isten „kinyitotta” előttem a Bibliát, és a 91. zsoltár 5. versére esett a tekintetem. Mintha nekem üzente volna: „…nem kell félned a rémségektől éjjel!”
– Igazán, anyu? Ilyen is van a Bibliában? Isten őrködik felettünk, és tudom, hogy ez igaz, de mégis félek, vagyis… eddig féltem. De ugye nekem is szól az az üzenet, hogy nem kell félnem a rémségektől éjjel?! Mondd, anyu, te most már sohasem félsz?
– Más a félelem, és más az, ha az ember olykor-olykor megijed valamitől. De nem hagyom, hogy az ijedtségből félelem legyen! Ha tudom, hogy Istennek gondja van rám, miért féljek?
– És ha apu nincs itthon? -Ezt Jánoska egészen halkan kérdezte, és anya is halkan válaszolt:
– Kicsikém, Isten hatalmasabb, mint apu. Ő jobban tud vigyázni ránk mindenkinél. És akár nappal van, akár éjszaka, akár otthon vagyunk, akár úton, soha nem hagy bennünket egyedül.
– Ezt értem, de, de Istennel nem lehet beszélni!
– Dehogynem! Ha imádkozunk, megszólítjuk Őt, és Ő a szívünkön át szól hozzánk. Úgy is lehet, hogy eszünkbe juttat egy Igét, azt elsuttogjuk magunkban, és -eltűnik a félelmünk.
Csend lett. Anya megcsókolta Jánoskát, és kiment a szobából. Jánoska valamit suttogott, de az már nem hívás volt, nem is marasztalás, hanem a zsoltárvers:
„Nem kell félned a rémségektől éjjel!” (Zsoltár 91,5)
Isten gondot visel rád!
AboutMezo
