Érdekes, sokszor érzéseinket színekhez hasonlítjuk. Összekapcsoljuk a látást, a színt, a hozzá párosuló érzéssel. Ha csak a fehérre, a feketére, vagy a rózsaszínre gondolunk, akkor máris csatolunk egy gondolatot. Fehérhez a tisztaság, feketéhez a gyász, a rózsaszínhez az a bizonyos szerelmi ködös állapot. De mi van azokkal a szürke hétköznapokkal, mi van akkor, amikor az ember úgy érzi magát, mintha csak egy láthatatlan valaki lenne, akit senki nem vesz észre, és akivel senki sem foglalkozik? Ilyenkor, még a legnagyobb napsütésben, a játszi színnel felruházott fák és virágok, a döngicsélő méhecskék raja sem képes kirángatni minket emberi nehézségünkből: a depresszióból. Mit tehetnénk ez ellen? Fogalmam sincs. De azért beszélek egy vérbeli szürkéről. Jól írtam, nem rontottam el. Ne tessék úgy ámulni! Egy valakiről, aki mindig az marad, egész életében. És köszöni szépen, jól van!
Gyermekként ismerkedtem meg vele. Akkor, amikor éjszakánként rémálmaim, nappal pedig öngyűlöletem kínzott. Bizonyos voltam benne, ha meghalnék, észre sem venné senki. Egy nap az iskolában, biológia tanárom arról beszélt, hogy rakjunk ki madáretetőt. Majd megjegyezte, hogy legyünk figyelmesek, mert a verebek is odaszokhatnak az etetőhöz, pedig a cinkék sokkal szebbek. Bátran kergessük el azokat a szemtelen szürkéket. Mondanom sem kell, hogy ezt egyből magamra vettem. Hiszen én is ilyen vagyok -gondoltam akkor-, egy tolakodó. Aki mindenki számára csak egy fölösleges nyűg.
Elhatároztam, hogy igenis bebizonyítom, hogy a veréb is van olyan „jó”, mint a cinke, vagy más madarak. Végig sem gondoltam, hogy az egész nem más, mint egy önvédelem. De sokat tanultam belőle.
Csak néhány dolgot említenék meg azokból a maradandó élményekből, amiket ez a kis állatka adott nekem. Rövidesen, miután a madárvályút kiraktuk, megjelent egy verébpár. Hamar odaszoktak. Minden reggel pontosan 6:30-kor jelentek meg. Lassan azt is megszokták, hogy nézem őket. Rájöttem, közelebbről megtekintve, hogy nem is egyformák. Mindegyik, mint valami mesteri munka, más-más rajzolatban színpompázott. Ekkor már megnéztem azokat a bokrokat is, amely mellett eddig simán elmentem. Döbbenten húztam össze a szemöldököm, s fedeztem fel, hogy minden kolóniának van valami jellegzetes rajzolata, egységessége, annak ellenére, hogy nincs két egyforma közöttük. Némelyek szárnyuk végén hordtak barna és fehér kontúrt, mások csőrük felett viseltek sötét foltot, amitől úgy néztek ki, mintha csak morognának, vagy mintha csak ráncolnák homlokukat. Utóbbi kis bokornyi csapaton rengeteget nevettem. Ezek után már megnyitottam mind értelmem, mind szívem, hogy meglássam, micsoda nagyszerű teremtések ők. A buszmegállóban kedvelt elfoglaltságom volt őket figyelni. Így vált lehetségessé, hogy meglássam a verebek élményfürdőjét is egy rózsakertben. Tudvalevő, hogy a rózsatöveket úgy ültetik el, hogy körülöttük kis dombocskát húznak fel. Az épp csacsogó bokorülő verébraj közül kiugrott egy. Felugrott a dombocska tetejére és őrült tempóban csőrével elkezdte vájni a földet. A másik veréb ezt észrevéve, azonnal reagált, és a völgyben addig ficánkolt és dörgölte magát, amíg egy, a testének megfelelő mélyedés nem keletkezett. Ez idő alatt a fenti munkás már készenlétben állva várta a jelzést. Ekkor, az alul fekvő, feltekintett, ezzel adván utasítást, hogy jöhet. Ekkor a fenti ismét elkezdett csőrével vájni, aminek hatására a naptól felmelegített homok társa fejére zúdult. Vidáman fürdőzött meg a kis veréb. Eközben szabályos sor állt mind az alsó, mind a felső részen. Már többen is beálltak segíteni fent, vájni a földet. Vidáman, csacsogva, egymást szolgálva hempergett meg szép lassan mindenki.
És hogy valóban mennyire szolgálatkészek, azt számomra egy rendkívüli hír válaszolta meg. Németországban történt. Ebben az országban a tejet házhoz, azaz, küszöbig szállítják. A tej üvegpalackba érkezik, könnyű kis celofánszerű zárással megoldva. Egy veréb rájött, hogy ezt nem nagy kunszt kiszakítani csőrével, és így máris élvezheti a tej áldásos hatását kis gyomrára. Ám, mint ez a veréb, úgy az egész családja sem tartotta titokban felfedezésüket, hanem a hírt egyből közvetítették veréb „fénypostán”. Nem voltak irigyek, meg akarták osztani örömüket minél szélesebb körben. Hát ez sikerült. Két hét alatt egész Németország verébserege tudta, hogyan szerezhet gyors és tápláló folyadékot magának. Persze győzött az ember. Ezek után kupakot tettek a tejeskannára. Mégis megdöbbentő volt számomra, hogy ezek a szürkék, akik mellett annyiszor elmegyünk, amint a jó hírt megkapják, nem önző, kicsinyes gondolatuktól vezérelten cselekszenek, mint az emberek, hanem örömüket és eredményüket azonnal megosztják egymással, a lehető legrövidebb idő alatt. Hát igen. Bebizonyosodott. Bár kis barátom szürke, mégis értékes. Tele nagyszerű tulajdonságokkal, mint pl. lelemény, kitartás, ügyesség, dolgosság, közösségépítés. És én itt pontot tettem. Pedig Isten még tartogatott számomra valamit…
Olvastam. És nem hittem a szememnek. Még egyszer megnéztem. Tényleg benne van. Benne vannak a verebek a Bibliában. Azok a csepp kis szürkék, akiket én úgy megszerettem. Akiktől én tanultam… bárcsak láthatná ezt a tanárnő! De hát itt rólam van szó! Azt írja: „Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten. Nektek pedig még a hajatok szálai is mind meg vannak számlálva. Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!”
(Lukács evangéliuma 12. fejezet, 6-7 verse.)
Isten tud ezekről a verebekről, még őket is számon tartja! Még ezeket a kis tollabdákat is, akiket olyan szürkének vélünk! És azt mondja Jézus, hogy mi többet érünk ezeknél a verebeknél! Még a hajunk szálai is meg vannak számlálva! Micsoda kegyelem! Szürkének lenni? Nem tudsz az lenni! Ha emberek el is felejtenek, Isten számon tart! Gondolj erre, kicsinyhitű, elcsüggedt barátom!
Számolj az Úrral! Jusson eszedbe, ha egy verebet látsz, mennyire szeret téged is az ÚR!
AboutMezo
