Linda édesanyja el-ellátogatott az öregotthonba, és egy délután Linda is elkísérte. Először Kovács nénihez mentek, aki fehérhajú, kövérkés asszony volt. Jellemző volt, ahogyan fogadta őket:
– Végre valaki meglátogat engem is!
Azután dőlt belőle a panasz az ellátásra, az ápolónőkre, az orvosra, végül az esős időre. Amikor egyszer Lindára nézett, felsóhajtott: – Ó, csak még egyszer fiatal lehetnék: – És nagy könnycseppet törölt le az arcáról. Linda szinte vétkesnek érezte magát, amiért fiatal.
Szomorúan mentek tovább a folyosón, a hallba, ám amikor benyitottak Matild nénihez, minden megváltozott. A kis vézna öregasszony tolószékben ült, onnan nyújtotta karját feléjük:
– Hála Istennek, hála, hála! Olyan jó látni magukat, kedveseim! Ma olyan sok öröm ért, alig vártam, hogy jöjjön valaki, akinek elmondhatnám! De előbb… -és mentolos cukorkával kínálta meg őket, és szobatársát is, akit bemutatott Lindáéknak: -Laura, nemrégen fogadta szívébe az Úr Jézust! Most már ketten tehetünk bizonyságot az ápolónőknek…
Hazafelé menet Lindából kikívánkozott a kérdés:
– Vajon miért annyira különböző a két asszony? Kovács néni és Matild néni? Mindketten öregek, nincs sok hátra a földi életükből, de Matild néni szinte boldog, Kovács néni pedig elégedetlen, zsörtölődő, pedig úgy látszik, egyformán jól gondozzák őket…
Anya kissé várt a válasszal, majd úgy fordult Lindához, mint akit már csaknem felnőttnek tekint:
– Mit gondolsz, bizonyos értelemben nem olyan az élet is, mint a pénz? Csak egyszer lehet elkölteni! Ne rázd a fejed, mindjárt megmagyarázom. Emlékszel, mi mindent vettünk tegnap az élelmiszer-áruházban, aztán az alkalmi áruházba is elmentünk. Igen?
– Igen, sok jó dolgot vásároltunk, de…
– Én is elégedett vagyok, mert értelmesen költöttük el a pénzt. Úgy gondolom, Matild néninek is azért olyan felhőtlen a kedélye, mert jól töltötte el az életét. Ó, nem arra gondolok, hogy gondtalan anyagi körülmények között élt, hanem hogy szolgálni tudott embertárainak. A békéje és a boldogsága innen származik. Meg abból, hogy biztosan tudja, a mennybe készül. Ráadásul azt az időt is hasonlóképpen tölti, ami még hátra van a földi életéből.
– Szóval, a hasonlatoddal élve, „jól költötte el a pénzét”…
– Nézd, nem a legjobb hasonlat, de talán van benne némi igazság. Mert ha ugyanilyen alapon nézzük Kovács nénit, és arra a mondatára gondolok, hogy csak még egyszer fiatal lehetne, akkor… mintha elherdált értékekért siránkozna, nem?
De anyu, ha így lenne, akkor tanulhatna Matild nénitől is! Bár az is lehet, hogy nem szokott beszélgetni vele, vagy… ővele sincs megelégedve! Olyan ez talán, mintha valaki akkor döbbenne rá, hogy rosszul vásárolt be, amikor már nincs annyi pénze, hogy javítson a helyzetén.
– Igen! Ha észre is veszi, hogy becsapták, már sem ereje, sem ideje nincs arra, hogy rendbehozza a dolgot. Hanem azért, kislányom, a hasonlatom mégiscsak sántít, mint általában minden hasonlat! Mert a megtérésre mindig van lehetősége az embernek, amíg él. Egészen más a baj, az, hogy eszébe sem jut, sőt, ha mondják is neki, nem figyel rá. Fújja a „szólamát”, panaszkodik, siránkozik, pedig, ahogy Példabeszédekben olvashatjuk: „Ékes korona az ősz haj, az igazság útján található”.
A Zsoltárokban pedig ez áll:
„Az igaz virul, mint a pálmafa… öreg korban is sarjat hajtanak, dús lombúak és zöldek maradnak, és hirdetik: igaz az Úr!” (Zsoltár 92,13-16)
Ne siránkozzatok!
AboutMezo
