Amikor elindultak kirándulni, még egyetlen felhőt sem láttak az égen, de amikor jó nagy séta után éppen az erdő szélén ettek, hirtelen mintha besötétedett volna, sőt Marci villámlást is látott. Fölugrott:
– Jaj, apa, anya, ne maradjunk itt tovább, vihar lesz! – és már szedte is össze, ami a kezeügyébe esett. Az öccse, Dávid nevetett: – Hol van még a vihar? Én nem vagyok olyan ijedős, mint te! De azért az egész Szénási család, anya, apa és a két gyerek igyekeztek mielőbb tető alá jutni. Ez a tető ugyan most csak az autó volt, és valóban, alig indultak el, szakadni kezdett az eső. Alig lehetett látni az utat a szélvédőn át, a szél is erősödött, és egymást érték a villámlások.
– Félek – sírt föl Marci, és közelebb húzódott édesanyjához -, kérd az Úr Jézust, hogy állítsa el az esőt!
– Marcikám, igen nagy szükség van esőre, gondold el, sokan imádkoztak éppen esőért. És ha mi most éppen útközben is vagyunk, Ő itt is megóv bennünket!
Akkor már Marci mellett Dávid is ott szorongott, és mindhárman összerezzentek egy hatalmas villámlás után nyomban fölhangzó csattanás és hosszú dörgés után. Apa lelassította a kocsit:
– Ez a közelben lehetett! – mondta, és hátranézett. Anya papírzsebkendővel törölgette belülről az üveget, és felkiáltott: – Nézzétek! Ott, ott, mögöttünk! Mekkora fatörzs fekszik keresztben az úton!
– Köszönöm, Uram! – sóhajtott az apa.
– Mit köszönsz, apa? Azt, hogy a vihar kidöntött egy fát? – Nem, kisfiam, hanem azt, hogy nem ránk zuhant!
A nyári zivatar gyorsan támad és hamar távozik. A Szénási család is nemsokára kiért a viharzónából, és nemsokára a szivárványt is látták az égen. Akkor föllélegzett Marci:
– Apa! Imádkozz újra!
Apa leállította az ablaktörlőket, a kocsival az útszélre húzódott, és azt mondta: „Imádkozzunk együtt!” Anya pedig hozzátette: – Most igazán okunk van a hálaadásra! Mit olvastunk ma reggel: „Mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata a Jézus Krisztus által a ti javatokra!” (1Tesszalonika 5,18).
Adjatok mindenért hálát!
AboutMezo
