Amikor Diana belépett az osztályba, mintha csendesebb lett volna az osztály. Akik körülötte ültek, azoknak a beszélgetése egészen megszűnt. Lehajtott fejjel ment a helyére. Gyötörték a gondolatai. Szinte elképzelte, mit beszélhettek róla. Egyikük bizo-nyosan azt, hogy édesanyja utalványért vásárolt a fűszerüzletben, a másik azt, hogy a bankszámlájuk nullával egyenlő, mert az apja elvesztette az állását, és az autójukat is el kellett adniuk…
Az bántotta a legjobban, hogy a beszélgetők, sugdolózók között volt Melinda is, legjobb barátnője. Igaz, hogy vele éppen olyan kedves volt, mint máskor, de ugyan mit beszélhetett róla a többieknek. Nyilván azt, hogy az idén nem rendeznek zsúrt a
születésnapjára, amelyen tavaly a fél osztály ott volt.
És ezt vette észre egész nap. Ez volt Diana leghosszabb pénteke, alig várta, hogy vége legyen.
Diana magányos lett és szomorú. Azt gondolta, vasárnap el sem mennek a gyülekezetbe, messze lenne gyalog. De csodálkozására édesanyja sürgette, hogy készen legyen, mert a barátnője értük jön és elviszi őket.
Ennek Diana nem örült. Jobbnak látta volna, ha otthon maradnak, hiszen a gyülekezetben is tudják már sokan, hogy ők tönkrementek, bizonyára sajnálkoznak rajtuk, és már csak büszkeségből sem kellene találkozni velük… – így vélte Diana, és így
ment a vasárnapi iskolába is. A tanításból nemcsak nem jegyzett meg semmit, de azt sem érzékelte, miről volt szó, mivel nyomasztó gondolatai teljesen lefoglalták. Annál is inkább, mert újra csak észrevette, hogy a gyerekek összesúgnak, majd hirtelen elhall-
gatnak.
Alighogy vége lett a tanításnak, még a záróének előtt fölállt Melinda:
– Holnap kedves nap lesz – mondta és látszott, hogy a többség tudja, miről van szó, és folytatta: – Diana születésnapja! Tavaly sokan ott voltunk náluk, most pedig mi szeretnénk őt megvendégelni. Erre készülődtünk már néhány napja, de mondhatom, elég nehéz volt titokban tartani, hogy meglepetés legyen!
És most énekeljünk!
Miközben az osztály énekelt, Melindának beadtak egy nagy kerek tortát. A terem oldalszekrényében voltak tányérkák, kis villák, és nemsokára az egész gyereksereg evett – voltak vagy tizenketten 10-12 évesek. A tanítónőjük pedig málnaszörpöt hozott utána.
A szörp finom volt, édes, csak Dianáé lett sós. A könnyeitől, mert azok belefolytak a poharába:
– De hiszen szeretnek engem, eszükbe sem jut az, hogy elszegényedtünk, ha tudják is, nem törődnek vele… és én meg milyen rosszat gondoltam róluk… de legjobban magamat gyötörtem vele…
Hazafelé Melindáék kocsijával mentek, barátnője jókedve magával ragadta Dianát is, különösen, amikor arról beszélt, hogy mindig éppen akkor lépett be, amikor ők a részleteket akarták megbeszélni azokkal, akikkel a bibliakörre is együtt jártak.
Diana nem mondta el, hogy akkor mit gondolt róluk. Nagyon szégyenkezett miatta. Inkább az aranymondást próbálta elmondani, amire alig tudott figyelni: „Ne tervezzetek egymás ellen magatokban semmi rosszat!” (Zakariás 7,10).
A rossz gondolatok ártanak.
AboutMezo
