lááá ! Ugye megismeritek a hangomat? Én vagyok az a csacsi, aki Szűz Máriát meg a kis Jézust vittem a hátamon. Bizony ám! Én József híres szamara vagyok, és énvelem nagyon érdekes dolgok történtek. Akarjátok, hogy elmeséljem nektek? …
Jó, jó! Mindent elmesélek, ami csak eszembe jut. Sajnos, nem biztos, hogy minden eszembe jut. Tudjátok én egy feledékeny csacsi vagyok. No, nem baj, ami eszembe jut azt elmondom. Hol is kezdjem? Az elején kezdem, amikor még semmi érdekes nem történt, amikor még szép csendesen éldegéltünk gazdámmal abban a városkában, ahol ő ács volt. Hű, hogy is hívják azt a várost? Hát nem elfelejtettem a nevét? Remélem, ti tudjátok. Ugye, tudjátok?
Szóval, nagyon szépen éltünk. Igaz, hogy a gazdámnak sokat kellett dolgoznia és néha engem is úgy megpakolt fával, hogy alig bírtam el, de azért minden jó volt. Szeretettel bánt velem, és mindig nagyon finom abrakot adott nekem. (Jaj! Mennyire szeretem a zabot!) Tudjátok, egészen addig volt ilyen csendes életünk, amíg a rómaiak császára el nem rendelte a népszámlálást, és nem kellett mindenkinek az ősei városába utazni. Hogy is hívták azt a szerencsétlen császárt? No, már ezt is elfelejtettem! Valami Április, vagy Május volt a neve, vagy ehhez hasonló, de már nem tudom. Ti tudjátok?
Ennek a császárnak a parancsára nagy nyüzsgés támadt egész Zsidóországban, és a mi életünk is teljesen megváltozott. A gazdám egyik reggel gerendák helyett nyerget rakott rám, a nyeregbe pedig gyengéden, óvatosan felültetett egy gyönyörű leányt. Ismertem ezt a leányt, Máriának hívták, és a gazdám eljegyzett felesége volt. Szívesen vettem a hátamra, mert nagyon aranyos teremtés volt, csak azt nem értettem sehogy, hogy egy ilyen fiatal leány hogyan lehet ennyire súlyos? Persze, most már tudom! Megmondjam nektek is? Azért volt olyan nehéz, mert kisbabát várt. Mária a hátamra ült, a gazdám megfogta a kantárszíjamat, és a Magasságbeli nevében útnak indultunk. Onnét tudom, hogy a Magasságbeli nevében indultunk útnak, hogy a gazdám mondta. Mentünk, mentünk több napon át.
Egyszer csak a gazdám azt mondta Máriának: „Hála legyen a Mindenhatónak, már Szamáriában járunk.” Gyorsan körülnéztem, de sehol nem láttam szamarakat.
Pedig én úgy tudtam, hogy Szamáriát azért nevezik Szamáriának, mert szamarak laknak benne. Este aztán megtudtam az igazságot. A vendégfogadó istállójában megismerkedtem egy bölcs, öreg öszvérrel. Ez az öszvér elmagyarázta, hogy Szamáriában nem négylábú szamarak, hanem kétlábú emberek laknak, akiket történetesen szamaritánusoknak neveznek. Hát, megint okosabb lettem eggyel! Hiába, a jó csacsi holtig tanul!
Aztán megint vándoroltunk, vándoroltunk, míg egy szép este végre megérkeztünk. Megálltunk egy város kapujában, gazdám a városra mutatott és azt mondta Máriának: „Látod, kedvesem, ide kellett jönnünk, ez Dávid király híres városa.” És mondta a város nevét is. No, hogy is mondta? … hogy is mondta?
Azért sajnálom, hogy elfelejtettem a város nevét, mert itt különös dolgok történtek. Úgy kezdődött, hogy egyik vendégfogadóban sem kaptunk szállást. Hiába bandukoltunk fáradtan egyik háztól a másikig, sehol sem volt hely. Végül a gazdám a város szélén egy elhagyott, rozoga kunyhóhoz vezetett. Benézett és nagyon elszomorodott. Én is bekukucskáltam, de én nem találtam olyan elkeserítőnek a helyzetet. Amolyan istállóféle volt, a földön finom szalma hevert, és oldalt, – igen, jól láttam – oldalt egy jászol álIt. Ó, hát végre ismét ,jászolból fogok enni! Így gondoltam, de másképp történt. Alig cihelődtünk le, asszonyomnak, – most már így mondom, mert útközben nagyon megszerettem, – asszonyomnak eljött a szülési ideje. Egy aranyos kisfiút szült, a magunkkal hozott pólyába csavarta, és, – tudjátok hova fektette? Hát egyenesen bele az én jászolomba! Persze szívesen átengedtem neki, sőt még örültem is, hogy milyen jóízűen alszik benne.
Ezen az estén még más különös dolog is történt. Éjfél körül pásztorok jöttek. Azt mondták, egy angyaItóI tudják, hogy itt született meg a világ Megváltója! Hű, ezt nem gondoltam volna! Meg azt is mondták, hogy sok angyalt láttak, akik így énekeltek: Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség … hol is legyen békesség? Ezt is elfelejtettem … és az emberekhez jóakarat.
Hát ez a fontos szó már megint kiesett a csacsi eszemből!
A pásztorok elmentek, és egy jó ideig nem történt semmi érdekes. Egyszer aztán
-de ez már később volt- beállított három furcsa, keleti ember. Asszonyom később azt
mondta, hogy bölcsek voltak. Nos ezek a bölcsek királynak nevezték a mi kisfiúnkat, és három értékes ajándékot hoztak neki. Kettőt megismertem a szagáról: az egyik tömjén volt, a másik mirha. De hogy mi lehetett a harmadik, azt nem tudom. Szépen csillogott, de hiába szagolgattam, semmi szaga nem volt. Ti tudjátok mi lehetett? Segítsetek!
A bölcsek is elmentek, és én azt gondoltam: Na, végre nyugodt napok következnek. De nem így lett! Következő éjszaka a gazdám legédesebb álmomból riasztott fel. Éppen finom, ropogós zabbal álmodtam, amikor meghallottam a hangját: „Ébresztő, csacsikám, gyorsan, gyorsan, indulnunk kell!” El nem tudtam képzelni, hogy miért kell nekünk éppen éjszaka útrakelni? Nagyon figyeltem a gazdáim beszédét, hát annyit sikerült megtudni belőle, hogy a gazdámnak álmában megjelent valaki, és azt mondta, hogy azonnal indulnunk kell Egyiptomba. De hogy ki volt az a valaki, arra már nem emlékszem. Sajnos elfelejtettem! Ti tudjátok?
A gazdám gyorsan felszíjazta rám a nyerget, asszonyom a nyeregbe ült. Karjába vette a kisfiát, és a sötét, hideg éjszakában útra keltünk. Gazdáim suttogva beszéltek, de hosszú szamárfüleimmel azért hallottam, amint Mária nagyon szomorúan ezt sóhajtotta: „Kegyetlen, rettenetes ember a mi királyunk! Meg akarja öletni az én aranyos kisfiamat!” Aztán egy cuppanást is hallottam. Gondolom, Mária megcsókolta a kisbabát. Értitek már ti is, gyerekek? A király miatt kellett elmenekülnünk! Hogy is hívták azt a gonosz királyt? Hű, pedig ezt tudtam, mert sokat emlegették az emberek! Nohát, elfelejtettem!
Egyiptom nagyon messze volt, sokáig tartott az utunk. No, de hála Istennek, ott aztán volt időm bőven a pihenésre. Sokáig laktunk ott. Egészen addig, ameddig a gonosz király meg nem halt. Akkor aztán hazatértünk.
Tudnék ám még sok mást is mondani nektek, de egyszerre ennyi is elég.
AboutMezo
