Csengettek. Csak a vén postás lehet. Minden reggel pontban 7:25-kor jön és becsenget. Soha nem késik. Becsoszog a kertbe és gondosan bezárja maga után a kaput. Szinte látom, ahogy lassan végigjön az előkerten, görnyedt vállán a nagy barna bőrtáskával és mikor ideér, kopog. De ma más ez a kopogás. Mintha nem is ő lenne. Kinyitom az ajtót, és barátnőm, Klári beszalad az előszobába.
– Szia Vica. Ma elmarad az első órám. Csak 9-re kell mennem.
– Szia.
– Miért vágsz ilyen furcsa képet?
Rosszkor jöttem talán?
– Nem, dehogy. Csak azt hittem a postás jön.
– Csak nem egy jóképű fiatal fiú a postás…
– Sajnos nem. Úgy 80 év körüli ráncos kis emberke, aki lassan, csoszogva jár.
Nem láttad véletlenül?
– Egyetlen vénembert sem láttam az utcátokban. De fontos ez?
– Á, nem.
– Akkor figyelj. Elmesélem a legutóbbi kalandomat.
– Hallgatlak.
Klári mindig olyan jókat szokott mesélni, de most valahogy nem érdekelt. Csak
mondta, mondta én meg bólogattam rá. Az órámra néztem. Mindjárt 8.
– …és amikor utánam rohant, beszaladtam a kapun és ráuszítottam a kutyáimat. Ő meg nagyon megijedt és könyörögni kezdett, hogy hívjam vissza azokat. Én meg csak nevettem a riadt képén. Hát nem jó?
– De igen.
– Mi a gond? Szerinted nem jól tettem?
– Dehogynem. Megérdemelte a piszok.
– Akkor meg mi a baj?
– Még mindig nem jött a postásunk.
– Na, és akkor mi van? Olyan sürgős az az újság?
– Nem, de…
– Akkor meg mit izgulsz? Biztos csak késik.
Figyelj ide! Elmehetnénk moziba péntek délután. Hoznék néhány srácot is. Mit szólsz? Vica!… Vica nem hallasz?
– Tessék? Mit mondtál?
– Min elmélkedsz?
– Fel kellene hívni a postahivatalt.
– Hívjad, ha akarod. De hogy minek, nem tudom.
Tárcsáztam, aztán letettem.
– Még a nevét sem tudom –sóhajtottam.
– Ne izgasd magad. Majd jön. Fél 9. Mennem kell. Na, akkor jössz moziba?
Ekkor kopogtak. Szaladtam ajtót nyitni.
– Meghoztam az újságot, levelük is van – mondta a fiatal srác.
– Mi van a régi postással? – kérdeztem meglepetten.
– Tegnap éjjel szívrohamot kapott. A mentők kijöttek, de már késő volt…
Mennem kell. Viszontlátásra!
Döbbenten néztem magam elé.
– De jó hapsi volt – mondta Klári.
– Meghalt a postásunk.
– Na, és akkor mi van?
Mostanában gyakran előfordul, hogy valakinek a halálhíre jön. Egy ismeretlen ember haláláról értesülünk a híradóból, esetleg egy ismerőséről a szomszéd utcából, akivel ritkán találkoztunk. Talán meg sem lepődünk, el sem gondolkodunk.
Csak akkor kapjuk fel a fejünket, ha olyasvalaki hal meg a környezetünkben, aki közel állt hozzánk, vagy akinél teljesen érthetetlen okokból történt ez. Mert túl fiatal volt, vagy túl hirtelen „ment el”, látszólag minden előzmény nélkül.
Próbáljuk kiverni a fejünkből azokat a vádló gondolatokat, hogy mit kellett volna még elmondani neki mielőtt…
Talán nem hagy minket békén a gondolat, hogy adósok maradtunk valamivel, ami már nem pótolható.
Annyi információ, annyi szörnyűség árasztja el a gondolatainkat, hogy nincs igazán időnk rá, hogy elgondolkodjunk életünkről. Most, amikor olyan sok haláleset történik
az utakon, és annyi váratlan betegség lep meg bennünket, ideje lenne elgondolkodni azon, hogy mi hogy állunk ezzel a kérdéssel? Mi biztosítja számunkra, hogy még
évtizedekig itt leszünk ezen a földön?
Nem mondok semmi meglepőt, amikor azt a választ mondom erre: semmi.
Kedves Olvasó, nem baj, ha eszedbe jut, hogy akárhány éves vagy is, és bármilyen életed van, egyszer szembe kell nézned a halállal. Lesz időd akkor elgondolkodni? Lesz lehetőséged átgondolni, hogy mi lesz veled azután, hogy távoztál? Szerencsére
nem kell addig várnod, hogy megtudd a megoldást. Az Úr gondoskodott arról, hogy senki ne maradjon kétségek között. Megadja a választ a Bibliában:
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
(János ev. 3,16)
Te döntöd el, hogy elfogadod-e ezt a lehetőséget, hiszed-e, hogy Jézus Krisztus a te bűneid miatt is meghalt és ezzel megszabadított téged a büntetéstől. Persze a
megbánást, a döntést, lehet halogatni. Lehet azt mondani, hogy:
„Na, és akkor mi van?” De én, aki tudom, hogy nagyon jó abban a nyugalomban élni, hogy tudom, mi fog történni miután meghalok, és így bármikor készen állok rá, azt
mondhatom: megéri dönteni minél előbb. Megéri hinni, amit a Biblia ír.
Megéri az Úrral élni az életemet.
AboutMezo
