Dani nagyon szeretett sétálni apjával, különösen vacsora előtt. Ilyenkor beszélték meg azokat a kérdéseket, amelyek olykor Danit nyugtalanították, és amelyek tulajdonképpen nem tartoztak sem az iskolai élethez, sem más „elintézendő” dolgokhoz.
Mégis ilyesmi mocorgott Dani szívében, apa pedig szinte várta az ilyen kérdéseket.
– Mondd apa, meg tudják-e állapítani az emberek csupán ránézésből, hogy valaki keresztyén, vagy nem? Erről beszélgettünk a vasárnapi iskolában, és Lajos bácsi olyasmit mondott, hogy az emberek az életünket nézik. Ez hogyan zajlik le? Nem tudom elképzelni.
– Jó kérdés – gondolkodott el apa. – Mert van olyasmi is, ami valóban első pillantásra látszik, mondjuk az öltözködés, a randalírozás, viszont nem minden ilyen feltűnő.
– Az is észrevehető, ugye, hogyan viselkedünk a járműveken? Átadjuk-e a helyünket az időseknek, meg azután… – képzeld, láttam olyant is, hogy fiúk a buszon verekedtek, lökdösték egymást, félretolták a kisebbeket…
– No látod, hiszen tudod már a megoldást is.
– Nem egészen. Hiszen még csak tizenkét éves vagyok, és ott élek a többiek között. Mert nézd például azt a fát, ott a dombélen, az más, mint a többi. Nem nagyobb, mint a többi, mégis más. De csak, ha hosszabban figyeljük.
– Úgy gondolod, hogy az iskolában sem látszik a különbség, de ha valaki egy szünetben figyeli a beszédeket, sokan nagyon csúnya, trágár szavakat használnak, tiszteletlenek, mindenkit lehurrognak, olyan filmekről vagy olvasmányokról beszélnek, amilyeneket ti nem engednétek nekem megnézni…
– És te ezekhez semmiképpen sem akarsz hasonlítani, ugye?
– Nem, apa!
– Még egyet! Ha esetleg az emberek nem is veszik észre a magaviseleteden, beszédeden, hogy Isten gyermeke vagy, mert azt gondolják, látszik rajtad a jó nevelés, ne felejtsd el: Isten előtt kedves lesz az életed! És ez a legfontosabb. Mert mit írt Pál apostol fiatal barátjának: „Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt, aki az Úr nevét vallja” (2Timóteus 2,19).
Légy jó bizonyság!
AboutMezo
