Kati temetésen volt. A drága nagyi temetésén. Alig-alig értette, mi történt valójában, csak úgy érezte, nagyon fáj, hogy nagymamáját soha többé nem látja.
„Az ember napjai olyanok, mint a fű…” -hallotta az igehirdető szavait, de csak félig-meddig figyelt az ünnepélyes szavakra, a szíve mélyén csak a veszteség sajgott.
A nap melegen sütött, hiszen nyár volt, és őket a nyaralásról hívta vissza az a telefon, amely egyszeriben véget vetett a vakációnak. Mégis, mire otthon voltak, nagyi már elment…
A szertartás befejeződött, lassan mindenki hazaindult.
– Mennyi virág… -nézett vissza a sírra Kati, és fölvett a gyepről egy sárga virágot, és amíg közel emelte az arcához, és az illatát is érezte, sok minden átfutott az agyán, és a szívén is, és valami belső melegséggel érezte, hogy Isten szereti a világot, az embereket, őt is… Nézte-nézte a virágot a kezében, és az előbb hangzott mondat hullámzott benne: „öröktől fogva mindörökké”. Isten örökkévaló, fölötte áll az időnek, amit mi, akik időben élünk, el sem tudunk képzelni, de ha már tanulunk történelmet, el kell hinnünk, hiszen Ő volt már akkor is az egyedüli Isten, amikor azok a régi emberek éltek az ősrégi birodalmakban. És akik elfogadták az Úr Jézust Megváltójuknak, azok is örökké fognak élni…
– Drágám, gyere, megyünk! -mosolygott rá apja.
– Ó, apa, úgy szerettem nagyit, de tudom, hogy Isten sokkal jobban szereti, és egyszer viszontlátjuk egymást, ugye? -Apa bólintott:
– Több az élet, mint amennyit látunk belőle! A mi Urunk kereszthalála biztosította számunkra az örökéletet. Katikám, azért tudunk mosolyogni ilyen nagy veszteség után is!
Amíg kézenfogva mentek ki a temetőből, Kati egy mondattöredéket ismételgetett:
„…és így mindenkor az Úrral leszünk!” (1 Thesszalonika 4,17)
Van örökélet Istennel!
AboutMezo
