Ha kinézek a lakásunk ablakán, egy fát látok. Egy olyan fát, amely az évek alatt velem együtt növekedett. Amely egykoron csemeteként kezdve, gyökereit leeresztve vetett lábat a mi kicsiny kis kertünkben.
Reátekintve újból szembesülök a természet titkos, megfoghatatlan, egyben remekbe szabott „gépezetével’’. Mindenhol és mindenkor megvan mindennek a szerepe és a helye. A gyökérnek a szervetlen anyag felszívása, a törzsnek és az ágaknak eme anyag továbbítása a feladata. A levelek pedig a szervetlen, természetből átvett anyagot fotoszintézis útján alakítják át szerves anyaggá, hogy aztán így saját testébe beépítse ezt.
Eme ugyancsak leegyszerűsített instrukció kevés ahhoz, hogy bemutassa e fa tökéletes mivoltát. Erre a tisztre, nagyra becsült biológus embertársaim hivatottak megfelelő tényeket feltárni.
De számomra ez a növény több, mint egy tudományosan feljegyzett, kategorizált élőlény. Nem egy hétköznapi jelenség, hanem egy mindennapi csoda. Jelenti a köteléket, az együvé tartozást, azaz közösséget, és ami a legfontosabb: az igaz és egyetlen hitet. Mert minden közösségnek és azon belül minden embernek ugyanígy megvan a szerepe. Legyen itt szó akár egy párról, családról, vagy egy testvéri gyülekezetről. Gondoljunk csak bele! Ha mindenki beleállna a maga megfelelő helyére, mi is ilyen tökéletes szerkezetet alkotnánk? A kérdésre a választ mindenkinek az egyéni fantáziájára bízom.
Fontos, el nem hanyagolható munka azonban az is, hogy az évenkénti termény – mag, vagy gyümölcs – évi hozadékát a maga megfelelő idejében megteremje. Ezzel is hozzájárulva ahhoz a természeti rendhez, amely magasztos céljául a fajfennmaradás zászlaját tűzte ki. Eme siker záloga azonban nem mindig garantált.
Egy példán keresztül könnyedén szemléltethető, hogy ez az egyébként roppant felelősség teljes hivatás, nem könnyű, nem sikerágazat, kidolgozójára pedig igen nagy kihívás és kitartó munka hárul. Kezdjük rögtön azzal a már jól ismert ténnyel, hogy minden fának megvan a maga érési ideje. A fa elszórja magját a szél segítségével, aztán a magból reménység szerint új élet fakad. Na, de ne rohanjunk így előre az időben.
Ennyi lenne az egész? Ilyen egyszerűen? Vizsgáljuk csak meg közelebbről ezt a dolgot! Itt van például ez a házunk (Nyíregyházán lakom) előtt lévő fa. Talpalatnyi földön leledzik, s körülötte ékeskedik a civil élet vívmánya, a beton.
És persze az sem elhanyagolható körülmény, hogy e kert mindig „ápolt’’, és a lakók minden „nem oda való növényt” előszeretettel kilakoltatnak. Már megvan a mag, a szél is hevesen tombol, de annyira legalábbis mindenképpen, hogy a termést könnyedén megragadja, hogy továbbrepítse.
Ha csak éppen felnyalábolja, a mag leesik a földre, talán ki is bukja a fejét, de hogy körülnézzen a világban, arra már biztos, hogy nem lesz ideje. Még mielőtt egyet rebbenne, a velünk egy fészekaljában élő betonlakó gondoskodik arról, hogy több rezdülése ne legyen. De nem vár kegyes sors arra sem, aki egy kicsit arrébb veti meg gyökerét. Aki netalántán a beton közepén talál egy kis rést.
Kedvező körülmények között meglátja a napvilágot, még talán a növekedésre alkalmas feltételek is megvannak, mindaddig a kegyetlen pillanatig, amíg a repedés nem bizonyul túlontúl szűknek. Arról már említést sem teszek, amelynek az élete a sivár ember alkotta földön (betonon) ér véget. Utóbbiban a remény legkisebb szikrája sem lobban föl.
Mondhatná valaki, hogy ennek nem is igazán a mi civilizált városunkban, hanem a természet lágy ölében kellene végbemennie. (Már amennyit az ember ebből meghagyott!) De itt sem sok minden változó, csak az arányok másak. Ha éppen egy madár meg nem eszi, talán több esélye van kihajtania a magnak. De a veszélyek ugyanígy itt is fennállnak. Az éppen növekedésben lévő növényt, ugyanúgy lelegelheti, mint eltaposhatja egy arra kószáló jószág. Zord időjárás, és még egyéb sorolható körülmények akadnak sorba, ami nem neki kedvez.
Amennyiben eme fontos esemény mégis létrejön, azaz új csemete sarjad, megérte az erőfeszítést. Innentől kezdve a fa mindent megtesz azért a célért, hogy egyre közelebb kerüljön az éltető naphoz. Alázatosan tűri az esőt, a havat, ha kell, meghajol a szélnek. Kényelmes otthont ad a madárnak, árnyékot a hűvösre vágyónak, mászókát a játszadozó gyermeknek, oltalmat nyugodni vágyó szívnek, méltó csendéletet a gyönyörködni akaró festői szemnek, melengető tüzet a fáradt vándornak, jó anyagot az asztalosnak.
Ha netalántán mégis elveszíti egy részét önmagából, a saját ágaiból, nem siránkozik. Egyet tesz csupán. Nem lefele, hanem fölfele tekint. Megtalálja a gyenge pontot, és megerősíti azt. Vagy ha már ezt sem teheti, egyszerűen egy újabb, erősebb ágat hajt. Nem morfondírozik, nem töpreng, soha nem hezitál. Teszi a dolgát.
Gondoljunk tehát csak bele! Milyen lenne, ha az ember így működne? Nem törődne az évszakokkal, nem foglalkozna a körülményekkel, egyszerűen mindig fölfele, Isten felé törekedne. Nem lenne önző, saját kincséből másokat is részesítene. És ha veszítene eme kincsekből, akkor sem siránkozna, hanem csak ezt mondaná: Az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az Úr neve!
Hát kedves embertársaim, vegyük észre, Isten mindenhol és mindenütt jelen van! És e környező világ tele van Isten teremtményeivel. Csak nyissátok ki szemeteket, tárjátok ki szíveteket.
AboutMezo
