Csendes és békés egyetértésben, elkerített helyen bárányok legelgettek.
Nem volt okuk félni, hisz a korlát biztos ölelésében érezhették magukat.
A fű zsenge és friss volt a nyári zápor után. Szomjukat vályúban felhalmozott víz csillapította. Nem szenvedtek hiányt semmiben.
Egyszer, az erdő mélyéből neszre lettek figyelmesek. Az égen hirtelen felreppenő madarak jelentek meg. Száraz ágak reccsentek, amelyet halk dobogás kísért. Majd a közeli bokrok rezdültek meg. Az aprócska nyáj immár, mint egy hatalmas test állt
össze önnön védelmük gyanánt. Szívük aprókat vert, izgatottan várták a fejleményeket. Legnagyobb megdöbbenésükre az erdő rejtekéből bárányok kerültek elő. Kissé piszkosak voltak és lomha járásukból ítélve fáradtak is. Nem egy bárány testén komolynak tűnő sebek is megvillantak.
Hirtelen csend lett. Mindkét oldalon lévő bárányok egymást fürkészték. Mintha csak
az erdő is észrevette volna eme meglepett pillantásokat, maga is megszűnt pár percre lélegezni. Elnémult minden. A karámban lévő egyik bárány döbbenetén túllépve
közelebb került hozzájuk és köszönt nekik.
– Isten hozott!
– Minket ugyan nem, saját lábunkon jöttünk. – válaszolt az idegen.
Szavait csend követte.
– Hát ti, kik vagytok? – kérdezte az idegen, különösebb bevezető nélkül.
– Mi egy nyáj vagyunk.
– És ki zárt be ide titeket?
– Senki. Magunk választottuk. Itt védelmet találunk. És mindenünk megvan, ami csak kell. Étel, ital, sebeinket pásztorunk ápolja. Hozzá mindenki fordulhat panaszával, segít rajtunk…
– Micsoda egy ostoba rizsa! Szóval, nem jösztök ki? Talán lusták vagytok kijönni és megdolgozni a betevő falatért? És hol marad az élvezet? Micsoda kalandokból maradtok ki.
– Ez nem így van! Nézz magadra, hogy nézel ki? Véresen, fáradtan és bizonyára éhesen is. Még hogy én ostoba! Erről azért kétségeim vannak ki az. Te vagy én? – felelte rá bőszen a karámban lévő.
– Biztonság, védelem. Mit ér ez az egész? Te nem tudod, hogy kell az életet élvezni. Naponként itt poshadsz ebben a nyájban, gőzöd sincs arról, hogy a kinti világ milyen fantasztikus, milyen gyönyörű, hogy veszélyes, hát az is. De kit érdekel! Rendkívül jól mulatunk mi idekint. Rengeteg kelepcéből kikerültünk már, és meg tudjuk mi magunkat is gyógyítani. Ugye? –nézett feleletet várva társaira.
Némelyek bőszen bólogattak, néhányan azonban fejüket lehajtva szívük mélyén megfogalmazódott vágyra figyeltek csak.
Szeretnék már én is egy kis nyugalmat és védelmet!
Az idegen belekezdett történeteinek ecsetelésébe, ahol önmagát hol áldozatként, hol hősként tüntette fel. Kiszínezte történeteit, és a számára megalázó dolgokat kihagyta. Míg beszélt, a karámban lévők közül két fiatal, csillogó tekintettel hallgatta a történteket. Képzeletükben már megelevenedett mivé is válhatnának odakint. Irigykedve és epekedve, szinte magukba szívták az elhangzott szavakat.
– Ekkor a karámban lévő bárány mesélte el, hogy mi történt náluk.
Hogy az ő életük sem olyan unalmas. Elmondta, hányszor mentette meg életüket a pásztor, hányszor menekültek meg a biztos haláltól. És hogy akkor sem kellett félniük, amikor bizonyosan tudták, farkasok veszik őket körül, hisz a karám -és persze a pásztor-
megvédte őket. Azért ő sem restelte kiszínezni kissé a történetet.
Újra csönd lett. Feszültség vibrált közöttük. Egyre nagyobb és nagyobb, míg végül, mint valami szappanbuborék, kipukkant.
A visszafogott levegő kiáramlott hang formájában. Mindenki mindenkivel vitatkozott. Óriási volt a hangzavar. Az erdő reszketett félelmében, ahogyan a feltüzelt bárányokat hallgatta. Próbálta figyelmeztetni őket, ennek nem lesz jó vége!
A nap is szomorúan vetette le fejét.
Besötétedett. Az erdőből újabb nesz hallatszott. Faágak reccsentek, morgások hallatszottak. Aztán egy, majd egyre több velőt rázó üvöltés.
A bárányok olyan hévvel és indulattal fordultak egymás ellen, hogy észre se vették, hogy a külvilág egy testként fog össze ellenük.
Egy azok közül, aki már megunta eddigi életét és igaz békességre vágyott, mégis meghallotta. Halkan megszólalt:
– Jönnek, jönnek a farkasok. Mindjárt vége, bizonyosan vége…
Mint valami sötét felleg jelent meg a farkas-csapat. Hirtelen újabb csend lett.
A bárányok csak most vették észre mi történt. A farkasok lassan szétoszlottak, körbevették a kinti nyájat. Aztán rohanás…
Másnap reggel, a karámban lévő nyáj, mint egy darab kocsonya, szörnyen reszketve várta az első nap sugarának felfedő jelenlétét. Ők maguk tudták, mit kell tenni. Összehúzódtak és hívták a pásztort. Nagyon hamar meg is jött. Meglepetésükre azonban nem hozzájuk ment, hanem a kinti bárányokhoz. A fény lassan megmutatta a karámon kívüli területet. Vér volt, rettenetesen sok vér. Sokakat elhurcoltak. A maradék holtan, üveges szemekkel nézett a semmi felé. A halál aratott.
A farkasok győzedelmesen vonultak el. Egyszer csak megpillantották a pásztort.
Éppen annak életét próbálta megmenteni, aki figyelmeztette a többieket. A pásztor lassan lehajolt hozzá. Szerető tekintete szinte átölelte immár vérző bundájú kis testét.
Nem tudott megszólalni. Még soha nem érzett ekkora szeretet és gondoskodást. Éppen erőt akart venni magán, amikor a pásztor megszólalt.
– Te nem tudtad, de én már vártalak. Nagyon régóta vártalak.
Te is akartál jönni, tudom jól. Veled voltam mindig, de te nem vettél észre.
A kis bárány csodálkozva nézett fel. Honnan tudja ezeket? És hogy nem vette őt észre? A pásztor újra megszólalt:
– Tudom, hogy te is arra a nyájra vágysz, amely ott van a karám rejtekében, és aminek én vagyok a pásztora. Miért nem mentél be hozzájuk?
– Mert nem hívtak. – a párbeszédet halló nyáj ekkor a szégyentől lehajtotta fejét. A pásztor szomorúan nézett rájuk. Ekkor a pásztor felemelkedett.
– Én magam viszlek be. –mondta, majd szavait tettek követték.
Amikor beértek a karámba, a bárány kis szívét öröm járta át. Már nem érzett fájdalmat, teste izgatottság miatt remegett.
– Itthon vagyok. –szólalt meg halkan, de annál nagyobb hálával a szívében.
A pásztor lassan letette, és leült mellé. A kis bárány fejét pásztorára hajtva egyre lassabban lélegzett. A tekintete ragyogott. Majd lehunyta szemét és teste feladta életét.
Mennyiszer elfelejtjük, hogy báránynak a bárány nem ellensége.
Csak a farkas.
És mi magunk mennyiszer segítünk, hogy mégis ő győzedelmeskedjen?
Jézus, a jó Pásztor maga mondja:
„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Máté 11, 28)
„Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.”
(Lukács 19,10)
AboutMezo
