Nem értette. Ő miért pont ilyen? Mindenki csúnyának tartja, a madarak meg csak eledelnek nézik.
– Hát, engem már senki nem szeret?
– De, én szeretlek.
A kis hernyó mozgatta apró kis fejét, kémlelve a vidéket, hátha megpillanthatja a hozzá szólót.
– Bizonyára csak képzelődöm. De azért megkérdezem még egyszer. Ki szeret egem?
– Én szeretlek. Kezdettől fogva szerettelek. Én teremtettelek.
– Akkor elég vicces formádban lehettél!
– Miért gondolod?
– Nézz csak meg! Koszos vagyok, mert állandóan a földön heverek. Jut eszembe, nem akartál nekem lábakat adni? És olyan csúnya is vagyok. És senki sem szeret.
– De, én szeretlek! És pont így talállak csodálatosnak!
– Te biztos beteg vagy! Várj, kimegyek a napra, ott majd jobban látsz! Na, ugye, így már minden más!
– Valóban más, most még szebb vagy, ahogy a fény ragyog rád.
– Ki vagy te? Talán egy vak?
– Nem, dehogy.
– Várjunk csak, ha te teremtettél, akkor te vagy…?
– Pontosan. És én így gyönyörködöm benned.
– Én ezt nem értem. Nem értem, mi a terved.
– Az most nem számít, bízz csak bennem. Én majd beteljesítem rajtad tervem. Ha figyelsz rám és azt teszed, amit én kérek, meglásd, csodás dolgok fognak történni
veled. Mert ezek az idők csak földiek. De ha majd meglátod, mi van odafenn…
– Várjunk csak. Te összetévesztettél valakivel. Én csúnya vagyok és hasztalan.
– Nem, nem, én rád gondoltam. Dicsőségemet rajtad mutatom meg.
– Hát, őszintén szólva, hogy dicsőséges jövőm legyen, ez igen kecsegtet. De honnan tudjam, hogy megbízhatom-e benned?
– Én nem kényszerítelek. De megengedem, hogy próbára tégy.
– Hát, rendben, megpróbálom.
– Rendben.
– Mit kell tennem?
– Bújj el.
– Micsoda? Én nem akarok most játszani, tudtam, te becsapsz!
– Nem, nem játszunk. Bújj el. Készíts magadnak egy kis házikót. De épp csak akkorát, amekkora te vagy.
– Áhh, ez kizárt. És mit csináljak benne? Jól begubózom és kész?
– Pontosan.
– Én csak vicceltem!
– Én viszont nem. Tégy próbára. Be akarom bizonyítani, hogy én megtartalak. Készítsd el a kis gubódat, hagyj egy vékonyka kis szálacskát, ezen foglak felfüggeszteni
egy kis fű aljára. Csak akkor gyere ki, ha szólok. Amíg benn leszel, addig megerősödsz, addig is ez a gubó majd megvéd a madaraktól.
– Na, ne már, nem ment el a józan eszem! Rád bízni magam? Tudod te milyen vékony ez a szál? El se bír!
– De én magam foglak tartani.
– De hogyan? Nem is látlak. Én ebben nem bízom.
– Nézd, bújj bele ebbe a kis gubába, ha elbír, akkor nem kell félned.
– Na, jó, de ne magasra, mert akkor megütöm magam, oké?
– Rendben.
– Akkor most felemellek. Látod? Nem szakad el a fonál.
– De hát olyan vékony. És most mi lesz, így unatkozom.
– Beszélgetni fogunk, hogy megismerhess.
Sok időt töltöttek egymással. A kis hernyó elmondta kétségeit, panaszait, örömeit. Észre sem vette, milyen gyorsan telik az idő.
– Most már kijöhetsz.
– Hú, de jó, már teljesen elgémberedtem. De valahogy meg se tudok mozdulni. Úh, beszorultam, most mi lesz? Segíts!
– Ebben nem segíthetek, de bizonyos, hogy van hozzá erőd!
– Megpróbálok kijönni. Na, végre megrepedt a gubó széle. Friss levegőt érzek. Nahát, nagyszerű. Nagyvilág, újra itt vagyok!!!
– Csodálatos! Csodálatos vagy.
– Igen, ezt már mondtad. Ilyennek szeretsz, amilyen vagyok.
– Pontosan.
– Csak a hátam, annyira furcsa érzés. Valami ráragadt, milyen súlyos. Össze is ragadt. Áhh, nem tudom levenni, ez fáj.
– Várj egy kis szellőt küldök, hogy megszáradj.
– Nahát, ez hihetetlen, van lábam, és szárnyam is. Hogy lehet ez, hogy történt? Te voltál?
– Igen, hittél bennem, és én dicsőségemet adtam neked.
Most menj, repülj, had lássák mások is és örüljenek veled együtt.
AboutMezo
