Anya Zsuzsival sétált az erdőben. A nap éppen csak kibújt a fák koronája mögül, gyenge szellő mozgatta a lombokat.
– Nem értettem ám én jól, amit apa ma reggel olvasott a Bibliából -fordult hátra az elől ugrándozó kislány-, pedig szeretek mindent megjegyezni. Te nem úgy találod, hogy egyes részek semmi fontosat nem közölnek… miért kell azokat is elolvasni?
Anya nem felelt mindjárt, azon gondolkodott, hogyan magyarázza meg a dolgot. Közben Zsuzsi az ösvénytől kissé messzebb a bokrokat vizsgálta. Csillogó szeme valami érdekeset fedezett föl, mert azt kiáltotta:
– Anya, nézd, amit én látok! Ott, ott a sűrűben! Ezek nem valami ehető bogyók?
Anya is odament, félrehajtott néhány ágat, és tömegével csillantak elő az érett szedrek.
– Hűha! -kiáltott. – Ez finom csemege ám! Nagyon finom lesz ebéd után, cukorral, tejszínnel. Hozz gyorsan valami edényt, nézd, hány bokor van itt, sokat szedhetünk!
Zsuzsi visszafutott a sátorhoz egy tálért, és már szedték is az érett, finom szedret.
– Örülök, hogy éles szemeddel fölfedezted ezeket az elrejtett kincseket! Látod, én felületesen néztem, csak a zöldet vettem észre, de…
– De olykor nem árt széthajtani az ágakat…-mondta Zsuzsi elégedetten, ám édesanyjának még volt mondanivalója:
– Te Zsuzsikám, most megtaláltuk a választ a te korábban föltett kérdésedre is. Ha nemcsak sietősen és felületesen olvassuk a Szentírást, azokban a részekben is rábukkanhatunk a bölcsesség rejtett kincseire, amelyekről azt gondoljuk, nem fontosak… legalább is az első olvasásra.
– Talán még aranymondásod is van? -kérdezte Zsuzsi. Anya már mondta is:
„Nyisd föl szememet, hogy megláthassam, milyen csodálatos a Te ösvényed!”
(Zsoltár 119,18)
A jót értékeld igazán!
AboutMezo
