István lelkesedéssel beszélte el otthon, hogy a vasárnapi iskolában arra készülnek, hogy az óév estéjén sokáig fönn maradnak, ébren lépnek át az új esztendőbe. Ám azt is akarta tudni, hogy édesapjáék hogyan ünnepeltek gyermekkorukban.
– Mókás fölvonulást is rendeztünk -mondta édesapja- és tűzijáték is volt, mégsem az volt a legérdekesebb…
– Hanem mi? -nézett rá kíváncsian István.
Különös szokás volt akkoriban -kezdte emlékezését apa-, ahogyan közeledett az éjfél, megnyíltak az ablakok, ajtók, és mindenféle ócskaság repült az utcára. Úgy gondolkodtak akkoriban az emberek, hogy úgy lehet legegyszerűbben helyet készíteni az új dolgoknak, ha a régit kihajítják. Ezzel azt is elismerték, hogy a régi dolgokból -szemét lett. Szemét pedig nem való a házba, különösen nem az új dolgok közé…
– No, én nem szerettem volna utcaseprő lenni másnap reggel- mondta nevetve István-, de legalább megszabadultak az emberek a szeméttől!
– Meg aztán van ám tanulsága is ennek a szokásnak. Nekünk, keresztyéneknek is mennyi szemét gyűlik össze az életünkben… Amikor rászokunk, még jónak találjuk, de később gátol bennünket a jó véghezvitelében… És akkor már szemét!
– Ki vele! -nevetett István, de utána komolyra fogta a szót. – Igaz-e, apa, hogy oda nem tehetek semmit, ahol már van valami? Jobb jegyeket szeretnék kapni az iskolában, többet kellene tanulnom, de nagy helyet foglal el bennem a lustaság. Ki vele! – De hogyan?
– Milyen keresztyének vagyunk? Fölvettünk olyan szokásokat, amelyek „illenek” a hívőkhöz, de nem férnek el a szívünkben a régi szokásainkkal. Azt akarjuk, hogy Isten áldjon meg bennünket, de az áldás helyén van valami… – Kérnünk kell azt is, hogy Ő segítsen nekünk a takarításban. Ő mutasson rá, mi a szemét az életünkben, és Ő adjon erőt a kivetéséhez! „Levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek az új embert…” (Kolossé 3, 9-10).
Dobd ki a szemetet!
AboutMezo
