A zene és az ének semmihez nem fogható találmánya a mindenség Urának. Az első magzatvíz-csobbanásokon már átszűrődik édesanyánk dúdolása. Megszületünk, és ahogy növekszünk, egyre hangosabb, hatása magával ragad, a kamaszévekben rajongással tölt el. Nagy ereje van a harmóniákban, vagy éppen hangorgiákban tárolt üzeneteknek, szövegeknek. Nem mindegy, hogyan énekeljük, adjuk tovább – szolgálunk vagy mocskolunk vele. Isten él minden lehetőséggel, hogy megragadja elveszett ember-teremtményeit.
Csak egy példát mondok most el. Már sok éve történt. A családon a szokásos iskolaválasztási láz lett úrrá, amikor bátyámmal együtt az általános iskola 8. osztályába léptünk. Evangélikus gyökereinket előhalászva merült fel, hogy bár nem vagyunk vallásosak, próbáljunk meg felvételizni egy jónevű evangélikus középiskolába. Igen ám, de lelkészi ajánlás kellett a felvételire. Nem túl lelkesen felvettük a kapcsolatot a helyi ev. gyülekezettel, lelkésszel, és járogattunk bátyámmal, ahogy kellett. A folytonos hívogatásnak engedve elsősként már a konfirmációra készültünk. Még mindig púp volt a hátunkon a templomba járás, ráadásul vasárnap és egy hétközi előkészítő alkalommal is. Ezzel együtt – később bevallva – mégis egyre inkább olyannyira nagy örömmel szívünkben jöttünk el, amennyire bosszúsan mentünk oda. Bátyám mégis megtalálta a módját, hogy hogyan lógjon el sorozatosan a konfirmáció előkészítő órákról. „Dávid, Dávid, így nem foglak engedni tavasszal konfirmálni!” – figyelmeztette lelkészünk, ami nem biztos, hogy fenyegetésnek tűnt akkor számára.
Elkerülhetetlenül közeledett a szokásos „kötelező” konfirmandus tábor, néhány együtt töltendő nap Piliscsabán. Nem volt kibúvó. Hála Istennek! Megkezdődött a közös étkezések, játékok, programok sora. Sok-sok énekléssel, igehirdetéssel áradt felénk a tanítás Isten igazságairól. Sorban hullottak le a pikkelyek a szemekről, szívekről. Egy csodálatos éneket tanultunk: „Ott, a messze földön, árván, hontalan, halld meg a kiáltást, fiam, fiam! Vár atyád szerelme, vár rád vigasza, jöjj a messze tájról, ó jöjj haza!” Egyik reggel boldog arccal jött felém bátyám a fiúk szállása felől. Zavarán, hogy ő ilyenekről beszéljen, áttört a közlési vágy. „Este, amikor zuhanyoztam, eszembe jutott az az ének… Nekem szólt Isten, én tudom, hogy nekem mondta: fiam, fiam! Én válaszoltam neki és bocsánatot kértem Tőle, és már az Övé vagyok, mint a tékozló fiú…”
Már nem kellett őt lasszóval odavonszolni a templomba, ifjúsági táborokba. Maga is elmondhatta, mint Jób: „Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” (Jób 42,5–6)
Kedves hallgatóm, Téged is vár Atyád szeretete Jézusban, vár Rád vigasza, jöjj a messze tájról, jöjj hát haza!
AboutMezo
