Szép szokás volt a gyülekezet tagjai között, hogy karácsony táján, aki csak tehette, adakozott abból a célból, hogy a szükségben élő családoknak élelmiszercsomaggal segítsenek. Igen sok konzerv és egyéb gyűlt össze, és megbeszélték, ki hova viszi a gondosan összeválogatott csomagokat.
Béla édesapja a Kassai családét vállalta, hallotta, hogy a fiuk, Robi Bélával egy osztályba jár.
– Gyere velem te is! – hívta a fiát. – Egyúttal meg is hívhatod Robit a karácsonyi ünnepélyre!
Kassai néni az ajtóban fogadta őket, majd a nappalin keresztül – ahol a papa a televízió előtt ült, és csak biccentve köszönt nekik – a konyhába kalauzolta őket. Béla apjával kiment mégegyszer a kocsihoz a fűszerfélékért, és amikor visszajöttek, Robi papája zsörtölődését hallották:
– … és hová teszitek a sörösdobozaimat?
Robi pedig azt mondta Bélának:
– … a csokoládékrém jobb, mint a mogyoróvajas…
Valahogy csak kijutottak újra a kocsihoz, ahol Béla kifakadt:
– Hogy lehetnek ilyenek? Mi kedveskedni akartunk nekik, ők meg azt sem mondták, hogy köszönöm!
Édesapja nem válaszolt mindjárt, neki is le kellett nyelnie némi méltatlankodást, végül annyit mondott:
– Néha nehéz megérteni az embereket, fiam! De gondolj arra, hogy elsősorban nem a Kassai családért tettük mindezt, hanem az Úrnak engedelmeskedtünk! És ha még komolyabban vesszük a témát, nekünk nem is jár köszönet!
Béla is elgondolkodott, hiszen ő is hallotta, hogy a gyülekezetben hangsúlyozták, csak az vegyen részt az adakozásban és a szolgálatban, aki Isten dicsőségére tudja tenni. – És azt is mondták, elég, ha Isten ismeri a gondolatainkat és indulatainkat.
Egy Igét is idéztek, amelyre Béla emlékezett:
„Ne látszatra szolgáljatok, mintha embereknek akarnátok tetszeni, hanem Krisztus szolgáiként cselekedjétek Isten akaratát…” (Efezus 6,6)
Ne várj köszönetet!
AboutMezo
