Az iskola étkezdéjében sorban álltak a gyerekek, háromszögtálcájukra megkapták az ebédet, és azzal indultak az asztalokhoz.
Karcsi is ott állt, illetve indult már, amikor valaki meglökte a könyökét, és az étel nagy része a ruhájára ömlött. Elfutotta a méreg.
– Ó, Karcsi, nagyon-nagyon sajnálom! – dadogta a „tettes”, osztálytársa volt, akit sokan csak Esetlen Klárinak neveztek. Kiállt a sorból, fölszedte a lehullott evőeszközöket, miközben a körülöttük állók harsányan nevettek.
A kislány kért egy asztalkendőt, azzal akarta a Karcsi ruhájára ömlött levesmaradékot törölgetni, de a fiú rámordult:
– Hagyj békén! Elég volt már belőled!
Letette a tálcát, és futott, hogy hazatelefonáljon tiszta ruháért.
Klári pedig leült egy távoli sarokba, egyedül, és a könnyei belehullottak a tányérjába. A többiek nem törődtek vele, de Karcsi mamája észrevette:
– Szegény kislány, mennyire bántja az eset. Meg kellene őt vigasztalnod. Mert ugye bocsánatot kért?
– I-igen.
– Ez úgy hangzott, mintha valami nyomná a szívedet! Nos, mit feleltél a bocsánat-kérésre?
– Ne is kérdezd! Nem valami kedveset. Végül is igen nagy kellemetlenséget okozott nekem! Két bal keze van…
– No, akkor vigasztald meg valahogy. Nem gondolod, elég baj neki a saját ügyetlensége, még azt is szenvednie kell, hogy haragszol rá. Karcsikám, most ne tégy semmit, de kérlek, gondolkozz rajta!
És Karcsi valóban gondolkodott, de nem a saját jószántából.
Nem értette, miért jut eszébe folyton az eset, miért gondol ugyanakkor a vasárnapi iskolában tanultakra: „Legyetek egymáshoz kedvesek, gyöngédek, megbocsátván egymásnak…” Egész délután nem ment ki a fejéből, pedig édesanyja aznap már nem emlegette.
Másnap, amikor megkapta az ebédjét, körülnézett a teremben. Szemével Klárit kereste, ott ült, ahol mindig és majdnem mindig egyedül. Egyenesen feléje tartott. Látta, hogy a kislány elpirul.
– Rendben van minden – szólt hozzá mosolyogva, és leült az asztalhoz.
– Úgy, de úgy sajnálom, hogy bajt okoztam neked – suttogta Klári -, nem akartam…
– Tudom, hogy nem akartad, Klára – vigasztalta Karcsi -, de mindannyiunkkal előfordulhat ilyesmi. Nyugodtan elfelejtheted!
Márta is az ő asztalukhoz ült, később Tamás is, és Klári már nem érezte úgy, hogy kerülik őt. Hogy Karcsi mit érzett? Olyasfélét, mint amikor nagyon nehéz feladatot sikerült megoldania.
És hangtalanul azt mondta magában: „Drága Úr Jézus, csak Te segíthetsz abban, hogy ennek a társtalan kislánynak barátja lehessek, és talán akkor mások is barátkoznának vele”.
Hazaérve édesanyjához ment, és mivel most sem kérdezett tőle semmit – mert fiára akarta bízni a döntést egyedül -, annyit mondott örömmel:
– Megtanultam az aranymondást, nemcsak szavakban, hanem gyakorlatban is: „…legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak” (1Péter 3,8).
Ne nézz le másokat!
AboutMezo
