A gyülekezeti közösséggel való kapcsolatom 21 éves koromban kezdődött.
Egyik iskolatársam hívott el először egy ifjúsági alkalomra. Megígértem neki, hogy elmegyek, és bár nagy vágy nem volt bennem, de anyukám ösztönzésére elmentem.
Sok tizen- és huszonéves fiatal volt együtt ezen az alkalmon, beszélgettünk, majd egy Jézusról szóló éneket kezdtek énekelni, és szóltak, hogy álljak be én is közéjük.
Hogy ne nagyon lógjak ki a sorból, beálltam, de teljesen kívülállónak éreztem magam. Nagyon furcsa volt, hogy énekeljek arról a Jézusról, akiben egyáltalán nem is hiszek,
és aki soha nem is érdekelt igazán.
Nem hittem benne, mert mindent racionálisan fogtam fel, és abban hittem, amit láttam.
Ettől függetlenül rendszeresen jártam ezekre az ifi együttlétekre, mert azt tapasztaltam, hogy jó együtt lenni, beszélgetni a bennünket foglalkoztató témákról.
Nem sokkal később eljutottam egy férfi csendes hétre, ahova az ország különböző tájairól jöttek idősebb és fiatalabb férfiak egyaránt. Ez egy olyan alkalom, ahol a Biblia
egy-egy szakasza alapján tartanak előadást, bizonyságtételek hangzanak el arról, hogy valójában ki is Jézus Krisztus, és hogyan kerültek vele kapcsolatba emberek.
Indulás előtt az volt bennem, hogy el kell mennem erre a hétre, de azt nem tudtam, hogy valójában miért is.
Úgy indultam el, hogy tele volt az életem megoldatlan problémákkal, rendezetlen emberi kapcsolatokkal, a főiskoláról is kirúgtak rossz tanulmányi eredményeim miatt.
Emellett volt egy lány, akibe reménytelenül szerelmes voltam, ennek minden fájdalmával együtt, amit nem tudtam feldolgozni.
Roskadoztam ezek alatt a terhek alatt, láttam, hogy én nem tudom ezeket a problémákat megoldani, önmagamtól nem tudok megváltozni.
Ezen a csendes héten hallottam arról, hogy ki is valójában Jézus Krisztus, arról, hogy ő meghalt a bűneim miatt, hogy ő volt az, aki az én piszkos életem miatt kereszthalált szenvedett, és nekem igazából csak annyi feladatom van, hogy bűnbánattal elfogadjam ezt a kegyelmet.
Az volt bennem, hogy ha nem lépek át a racionalitásomból, a hitetlenségemből a hit útjára, akkor valami nagyon fontos dolog mellett megyek el, és ezt nem akartam.
Már nem csak Isten létezésében hittem, hanem abban is, hogy Jézus Krisztus valóban a bűneim miatt, értem halt meg a kereszten.
Isten számára elég volt ez a parányi hit, ahhoz, hogy gyermekévé fogadjon, és új életet adjon, amit már nem a magam esze szerint kell élnem, hanem ő hordozza a terheimet, és ő vezeti, formálja az életem.
Az volt a szívemben, hogy szeretnék Isten akaratában élni, bár ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy ez miként működik majd a hétköznapokban, miután hazamegyek.
De azt tapasztaltam, hogy Isten mindent elrendezett. Megváltozott az életem, Isten került az első helyre, és rajta keresztül tudtam fordulni a családom, az emberek felé. Végre tudtam szeretni őket.
Rendeződtek az emberi kapcsolataim, az iskolát sikerült jó eredménnyel elvégezni, mert már volt kitől kitartást kérnem a tanuláshoz, és az előbb említett reménytelen szerelemnek a fájdalmát is segített elhordozni az Úr.
Sőt, jó pár évvel később ez a lány lett a feleségem.
Jó volt megtapasztalni azt, hogy Isten az igeolvasáson, imádságokon és a fiatalokkal való közös szolgálatokon keresztül hogyan erősíti meg az életemet.
Óriási lehetőség, hogy Istennel lehet újat kezdeni.
Nem az addigi bűnnel terhes, és nélküle élt régi életemet foldozta meg, hanem adott egy teljesen új életet, amelynek már ő a biztos alapja.
Azóta vele élek, már tudom, hogy Jézus Krisztushoz mehetek bűnbocsánatért, ő az, aki átveszi a terheimet, és ő igazi, valós célt adott az életemnek.
Nagyon jó nap, mint nap ebben a kegyelemben élni, és megtapasztalni, hogy már itt a földön is lehet az örök élet bizonyosságában élni.
AboutMezo
