Forró nyári délután volt, Gabi szülei beteglátogatásra mentek, ő pedig rajzfüzettel, ceruzával és az új nagyítójával elindult, hogy a biológiaórán megint dicséretet szerezhessen. Kedvenc tárgyai közé tartozott, mert nagyon szerette a növényeket. A szomszéd kertbe is átmehetett a telek végén, onnan pedig az erdőszélre. Talált egy ritka vadvirágot, jól megvizsgálta nagyítóval, sőt le is rajzolta a füzetébe, majd száraz levelekkel betakarta, mert meg akarta másnak is mutatni. Aztán kijutott az erdőbe. Ott voltak érdekes növények, de -a nagyítót már nem találta.
– Ott felejtettem a szomszédék kertjében -jött rá, és sóhajtva fordult vissza. És akkor valami furcsa, égett szag csapta meg az orrát. -Jaj, nekem! -kiáltotta, mert éppen onnan szállt föl a füst, ahol ő dolgozott nemrégen. Gabi, amilyen gyorsan csak tudta, eltaposta a tüzet, de elég nagy fekete folt maradt a szomszéd bácsi kertjében.
Majdnem sírva fakadt. -Igazán nem akartam! Nyilván a nap fénye gyújtotta meg a nagyítón keresztül… -És szorongó szívvel futott hazafelé, de nem a szomszéd kertjén át.
Nemsokára csöngettek, de Gabi nem mert ajtót nyitni. Az ablakból azonban látta, hogy szülei hazaérkeztek, és éppen a szomszéd bácsival beszélgetnek. Gabi nagyon kínosan érezte magát.
Nemsokára azonban ő csöngetett a szomszéd bácsinál, elmondta, mi történt, és bocsánatot kért.
– Jól tetted, hogy átjöttél -mondta a szomszéd-, de még jobban tetted volna, ha beengedtél volna! Nagyon rossz érzés ám, ha valakinek nem nyitnak ajtót. -De azért leültette Gabit, beszélgettek, és szóba került az a Valaki is, aki azt mondta, hogy az ajtó előtt áll, zörget, várja, hogy behívják, de nem mindenki nyitja ki előtte a szíve ajtaját. És ez nagyon fáj Neki…
– Ó, azt az Úr Jézus mondta -emlékezett kissé megszégyenülten Gabi a vasárnapi iskolában tanultakra, és már mondta is:
„Íme az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem!” (Jelenések 3,20).
Engedd be Őt!
AboutMezo
