Marci nagybátyjának megmondták az orvosok, hogy nem kerülheti el a műtétet. Valami igen régi baleset okozza a bajt -magyarázta az orvos a fivérének, Marci apjának, aki addig-addig gondolkodott közös emlékeken, amíg eszébe nem jutott a bakkecske esete.
– Volt egy öklelős, alattomos vén bakkecskénk, mindig óvtak bennünket attól, hogy a közelébe kerüljünk, de Lajos bátyád nem hallgatott az okos szóra, és egyszer a bakkecske felöklelte.
– És az olyan súlyos volt?
– Az bizony, de ő még annál is jobban félt, hogy őt teszik felelőssé a balesetért, és iszonyú erőfeszítéssel titkolta az esetet. Egy ideig mereven járt, nehezen hajolt, aztán valahogy túlélte. Pedig ha akkor kerül orvoshoz, most nem kellene megoperálni.
– És nagyapáék nem jöttek rá?
– Azt mondta nekik, hogy elesett. Pedig jobb lett volna mindjárt bevallani…
Néhány nap múlva történt, hogy anya kapott egy csodaszép cserjét, amilyenre régen vágyott, és mindhárman ott voltak, amikor kijelölte a helyét. Apa hozta az ásót, hogy gödröt ásson. És akkor Marci úgy megijedte, hogy le kellett ülnie a kispadra.
– No, mi az, fiam, csak nem valami bakkecske öklelt föl? -tréfált apa, mire Marci azt mondta: -Alighanem. A saját bűnöm kecskebakja! – És elmondta, hogy tavasszal, mikor fölküldték a padlásra, hogy hozza le a nagymama régi díszcserepét, azt ő akkor véletlenül eltörte, anyjának azonban azt mondta, hogy össze-vissza kereste a padláson, de nem találta. Aztán alig várta, hogy egyedül maradjon otthon, lehozta a cserepeket a padlásról és elásta… Éppen oda, ahová most fogják a cserjét elültetni! -És csakugyan, nemsokára kifordultak a földből a cserepek. -Látjátok, én is olyasmit tettem, mint Lajos bácsi! Jaj, de szégyellem magam! Bocsássatok meg!
– Marcikám -szólalt meg anya-, én akkor is megbocsátottam volna, ha mindjárt megmondod, amikor történt! És hidd el, nincsen vétek, amely napvilágra nem jön! És az sokkal, de sokkal rosszabb, mint az, ha azonnal bevalljuk, hogy valamit rosszul tettünk! A bűn halmozódik, hazugság, titkolózás, rossz lelkiismeret lesz belőle!
Apa nem szólt semmit, ami azt jelentette, hogy teljesen egyetértett anyával, csak később tette hozzá:
– Isten, akiről azt írta Jeremiás,
„Én, az Úr vagyok a szívek vizsgálója… mindenkivel úgy bánok, ahogyan élete és tetteinek gyümölcse szerint megérdemli” (Jeremiás 17,10), úgy látszik, megbocsátott neked! Mert ezt a cserepet még össze lehet ragasztani!
Ne titkoljátok el a rosszat!
AboutMezo
