A vasárnapi iskolai tanítás végén azt mondta Mihály bácsi, hogy a gyülekezet néhány öreg és gyengélkedő tagjának sokat segíthetnének a gyerekek is, ha jó szívvel, Isten nevében vállalnák a munkát. Névsort mutatott olyanokról, akik ugyancsak örülnének, ha egy kisfiú vagy kislány segítségükre lenne. Mondjuk bevásárolnának, megöntöznék a kertet, olykor kigyomlálnák a kerti utak szélét, mert ott hamar nő a gaz…
Feri mindjárt a névsor elején ismerősre talált:
– Sárosi néni nem messze lakik tőlünk. Azt kéri, hogy locsoljunk a kertjében, ő már azt nem bírja. Ezt vállalom! Tessék beírni, számíthat rám!
És néhány héten át hűségesen öntözte a néni kertjét, a néni nagy örömére.
Később azonban más dolgai akadtak, éppen a locsolás idejére. Egy délután azzal fogadta apját, amikor hazaérkezett a munkából:
– Nézd, apa, mit tud a villanymozdonyom? Illetve ez a kettő! – Fölállította mind a kettőt némi távolságra egymástól, azután megnyomott egy gombot. A mozdonyok rohanni kezdtek körbe-körbe a síneken, az egyik azonban egyszer csak mellékvágányra futott, és megállt, mivel Feri egy másik gombhoz nyúlt. – Látod, az egyiket mellékvágányra futtattam és megállítottam. A másikat engedtem tovább futni! Nem nagyszerű?
Apa gondolkozott, majd azt mondta csendesen:
– Tudod, Ferikém, itt a sínpályán jó, de ha az életben történik ilyesmi, az olykor szomorú!
– Miről beszélsz? -kedvetlenedett el Feri.
– Most éppen Sárosi néni kertjéről. Ahogy ma eljöttem előtte, láttam, milyen száraz, elhanyagolt. Nem gondolod, hogy a te jó és szép elhatározást hordozó vonatod is mellékvágányra futott, és ott vesztegel…?
Feri piros lett, mint a trikója, és fölugrott:
– Jó, hogy észrevetted, apa! Megyek máris! És tulajdonképpen nagyon szégyellem magam! Merthogy éppen ma tanultam meg az aranymondást, hogy:
„…az Ő útján maradok, nem térek le róla!” (Jób 23,11)
Legyetek hűségesek!
AboutMezo
