1999 óta családom rendszeresen járt istentiszteletre. Velük tartottam én is, bár egyik másik alkalommal (akkor még) sikerült kihúznom magam alóla. Nem láttam semmi hasznosat benne: a lelkész mond valami szöveget a Bibliából, énekelnek néhány éneket, és annyi.
Éreztem a szívemben, hogy Isten létezik, és úgy gondoltam, ez elég nekem. Ahogy édesanyáméknak sikerült egyre többször elrángatniuk vasárnap délelőttönként, az ott
hallottakból mindinkább rájöttem,hogy a hívő lét és a világi élet határához viszonyítva én bizony mélyen a világi életben vagyok. Ekkor már tudtam, hogy Isten nélküli élettel kárhozatra jutok, ha földi pályám véget ér.
Megijedtem. Istentiszteletre már folyamatosan jártam, de Bibliát nem olvastam, ifjúsági alkalmakra nem jártam. Sok időt töltöttem viszont az akkori haverokkal, „barátokkal”. Nem tartottam sürgetőnek, hogy hívő életet éljek. Bevallom, hogy a környezetemben lévő emberek előtt szégyelltem is, féltem, hogy emiatt majd kiközösítenek. Évek teltek el ilyen állapotban. Később a haveri társaságban sem éreztem jól magam. Olyan dolgokba kezdtek (diszkózás, ivászatok, házibulik),amihez nekem nem igazán volt kedvem (és nem is nagyon hívtak a társaságukba).
Éreztem, hogy más dolgok foglalkoztatnak. ’97-ben szereztem meg a jogosítványt motorkerékpárra. Legtöbbet azzal törődtem, és mellette eljártam istentiszteletre is. Egy szál barátom volt, akivel sokat beszélgettünk, és persze motoroztunk.
Vegetáltam. Lassacskán azért formáltak a vasárnapi igehirdetések. 17-18 éves voltam. Egyre inkább kezdtek érdekelni a lányok. Motoros barátomnak is barátnője lett. Irigyeltem őt, és én is próbálkoztam egy-két lányt megismerni. Mivel nem jártam semmilyen szórakozóhelyre, a kapcsolatteremtések lehetetlenné váltak. A feszültség levezetéseképp sokat motoroztam. Nem érdekelt, ha felborultam, összetörtem magam. Háziorvosunk összes hidrogén-peroxid és kötszerkészletét felemésztettem. De Isten folyamatosan munkálkodott a szívemben. Kezdett megszűnni a tömegiszonyom, és lányok társasága kedvéért elkezdtem ifjúsági alkalmakra, hetekre, hétvégékre, különböző alkalmakra, és énekkarra is járni.
Egyre nagyobb szükségét éreztem, hogy Isten közelében legyek.
Igeolvasáskor még nem értettem, hogyan szólhat hozzám. Kezdtem felnőni, és egyre több gondot láttam magam körül: Hogyan fogok megélni? Mi lesz velem, ha szüleim már nem lesznek?
2001. februárjában elmentem egy ifjúsági hétvégére. Kezdetben semmi különös nem történt, de végig mintha gyomoridegem lett volna. A mások által elmondott az élő Isten munkálkodását bizonyító élettörténetek, amiket hallottam, mélyen érintettek. Az egyik csoportos beszélgetés előtt mindenki kapott egy bibliai idézetet. Én egy minden kérdésemre választ adó idézetet tartottam a kezemben:
„Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod.
Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem.”
(Zsoltárok könyve 32, 8.)
Minden megtérő bűnösnek, személy szerint nekem is mondta ezt Isten. Lassan összeálltak azok a megtörtént események, hogy Isten elküldte a Fiát, Jézus Krisztust, hogy szolgáljon, és megismertesse az emberekkel az örök élet egyszerű lehetőségét, majd ez a Fiú meg is halt, hogy a bűneimet elfedezze.
Sokat gondolkoztam. A csoportos beszélgetésen is csak néhány szót tudtam kinyögni, a mondataim épphogy értelmesek voltak. Utolsó napon, amikor bárki elmondhatta, milyen élmények érték a hétvégén, sokan felolvasták az igés lapjaikat, melyeken a bibliai idézetek voltak. Az enyém a kabátzsebemben volt, kissé messze tőlem, egy fogasra felakasztva. Tétováztam, hogy érte menjek-e. Nem emlékeztem pontosan mi áll rajta. Érte mentem. Kivettem a kabátom zsebéből, és elolvastam magamban, …majd még egyszer elolvastam.
Leültem a helyemre, és sírni kezdtem: Nem tudom miért. Egy változást éreztem. Nem változtam át, csak született bennem még valami. Több voltam, mint azelőtt öt perccel.
Nem szeretek sok ember előtt beszélni, de fölálltam, és felolvastam. Gondolatok, kérdések, és rengeteg dolog kezdett cikázni a fejemben. Mintha valami el akarna tántorítani – nem azt mondtam, amit kellett volna. Elkezdtem beszélni, és a mondókámból annyit tudtam kihozni, hogy a szívemen érintett ez az ige.
Hazafelé sokat elmélkedtem, és kétségek merültek fel bennem. Beszélni kezdtem ezekről a gondolatokról egy -állíthatom, hogy akkor már- lelki testvéremnek. Ő azt mondta, neki is voltak hasonló kérdései.
Mikor az édesanyjával beszélt ezekről, anyukája megkérdezte: Hiszed, hogy Jézus él, és meghalt a bűneidért? A testvérem azt felelte, igen. A következő kérdés így hangzott: Hát akkor? Én is hittem, és hiszem, hogy Jézus értem is szenvedett a kereszten, meghalt és aztán feltámadt az Atya Isten dicsőségére.
Messze nem lettem tökéletes ember. Mindennapjaimban megmaradt a kísértés és a bűn sok mindennel kapcsolatban. De élhetek úgy, hogy tudom, ez mind megbocsáttatott, és az Istenbe vetett hitemmel ennek a mérhetetlen mennyiségű bűnnek mértékét Isten
segítségével csökkenthetem. A régi énem a lustasággal, és megannyi más dologgal visszatart, de akaratom van arra, hogy életem Istennek tetsző legyen.
A párkapcsolat kérdése még mindig sokat foglalkoztatott. Ebben a kérdésben is épített, erősített engem az Úr. De erről talán egy másik alkalommal. Fontos dolgok állnak előttem. Igyekszem, hogy mind többet és többet bízzak az életemből Istenre. Hálát adok az egyetlen, igaz Istennek hogy ilyen helyen élhetek. Itt érlelődhettem meg arra, hogy megtérjek Istenemhez.
AboutMezo
