Karola papája mellett ült, és amikor látta messziről azt a jól ismert fagylaltozót, odadörgölőzött hozzá:
– Ugye megállsz, apukám? És veszel nekem egy nagy adag csokis fagylaltot, tejszínhabbal?
Anya azonban beleszólt:
– Nem, kislányom! Nemsokára ebédelünk, le is mondhatnál róla, de ha annyira szeretnéd, egy kis adagot kérj csak!
Amikor apa kiszállt a kocsiból, Karola duzzogva húzódott meg az ülésen, majd odafordult anyjához:
– Nem értem! Miért nem engedted meg, ha szerettem volna?!
– Kislányom, mit gondolsz, milyennek lát téged most Isten?
Karola vállat vont:
– A Biblia nem foglalkozik a fagylalttal! Ezt te is tudod, mégis folyton a tengeren túli szegény gyerekekről beszélsz, hogy azok éheznek, amikor én nem, de úgysem segíthetek rajtuk! Ha itt állna egyik, biztosan mondanám apunak, hogy neki is hozzon
egy adagot…
– Nem érted a dolog lényegét – csóválta a fejét anya -, túl jó dolgod van! Irigy vagy! Emlékszel, alig bírtad ki, hogy Magda új ruhát kapott, te pedig nem. Hogy rángattad a ruháidat a tömött szekrényből, és mondtad, hogy egyik sem új… – Gondold el, hogy
Isten egyszerre lát téged, és sok más gyermeket is, akiknek talán csak egyetlenegy ruhájuk van, vagy az sem… És lát gyermekeket, akik alig tudnak összekaparni maguknak valami élelmet…
– Ó, ezt te csak elképzeled!
– Soha nem láttál ilyeneket a televízióban? Akik fotózták őket, azok a valóságot látták. Ilyesmi megtörténik manapság mindennap valahol! Láttam kicsi gyermekeket kavicsokkal, botocskákkal játszani, még az üres konzervesdoboznak is örültek…
Karola elfordította a fejét, mert ő is látta azt, amiről anya beszélt. És már nem is kívánta a fagylaltot. Lopva figyelte anyja arcát, ki még azt mondta:
– Vajon milyennek lát bennünket Isten? Nemcsak téged, kislányom, hanem engem is, mindannyiunkat? Elég hálásak vagyunk-e mindazért, amink van, és gondolunk-e másokra is? Ha a tengeren túli éhezőkön nem is tudunk segíteni, de… vannak a
közelünkben is sokan, akiknek azért segíthetnénk…
Amikor már a kis adag fagylaltnak az ízét is elfelejtette Karola, már otthon voltak, kiment a konyhába:
– Anyu, emlékszel, te is vettél nekem napszemüveget, és nagymamától is kaptam egyet. Odaadhatom valamelyiket Karcsinak, a szomszédban? Neki nincsen…
Édesanyja bólintott. Nem hagyta abba az éneket, amit halkan dúdolt: „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről…! (Zsoltár 103,2).
Gondolj másokra is!
AboutMezo
