Amilyen távol van napkelet napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk vétkeinket. Zsolt 103,12
A törvény pedig bejött, hogy a bűn megnövekedjék. De ahol megnövekedett a bűn, ott bővebben áradt a kegyelem. Róm 5,20
Az ember éli világát, és meg van elégedve önmagával. Kialakít magának egy erkölcsi mércét, és ha ennek megfelel az élete, akkor jó embernek tartja önmagát. Körülnéz, és látja más emberek hibáit, összehasonlítja a sajátjaival, és úgy gondolja, még mindig elégedett lehet, mert mások sokkal rosszabbak, mint ő. Megy ez egészen addig, amíg nem szembesül Isten Igéjével. Mert az isteni mérce egészen más, mint az emberi. Ahol az ember tökéletesnek gondolja önmagát, ott az isteni mérce súlyos hiányosságokra mutat rá, vagyis megnövekszik a bűn. Addig bűntelennek, vagy kicsit hibásnak érezte magát, most hirtelen elveszett bűnössé válik. A legtöbb ember ezért inkább elfordul Isten Igéjétől, mert fél tőle, és mert zavarja az eddig önmagáról kialakított kedvező képet.
Pedig nagyon bíztató az Ige! Amíg az ember meg volt elégedve önmagával, addig nem érezte magát kegyelemre szorulónak. Így a kegyelem alig áradt ki az életében. Mert a kegyelem ott van mindannyiunk életében, akkor is, ha nem hiszünk, hiszen csupán az, hogy még élünk, és nincs végünk, Isten kegyelme. Vagy az, hogy meg vannak a szükséges életfeltételeink stb. Mikor azonban az ember felismeri, hogy milyen sok és nagy bűn van az életében, nagyon rászorul a kegyelemre, és Isten kész a kegyelmét kiárasztani, megnöveszteni az életében. Isten kegyelme az is, hogy nem csak bűnbocsánat van, hanem bűnök eltörlése. Meg tudja-e valaki mondani, hogy milyen messze van napkelet napnyugattól? Isten képes engem úgy elválasztani a bűneimtől, ahogyan nem érintkezhet egymással a napfelkelte és a napnyugta.
Matisz Jánosné Széll Éva Anna
AboutMezo
