Az utolsó napot mindnyájan az öböl partján akarták eltölteni. A kocsi tele volt már törülközőkkel, ennivalóval, és a homokos parton megkerülték a tavat, úgy értek át a túlsó partra, ahol belevetették magukat a víz adta örömökbe. A lányok úszkáltak a part közelében, Béla apjával csónakba ült, és csak akkor vették észre a közelgő vihart, amikor már dörgött, villámlott.
Rohammal szedték össze a felszereléseket és futottak a kocsihoz. A fölerősödött szél majdnem elfújta őket, és mire bezsúfolódtak a fölszereléssel együtt a kocsiba, eleredt a zápor. Verte az autó tetejét.
Egyik villám a másikat érte, és a kis Anni remegve simult apjához:
– Belénk csaphat a villám? -hangja remegett a félelemtől.
– Nem, drágám, itt védettek vagyunk, nyugtatta meg apja, a kocsinak gumikerekei vannak, és az nem vezeti az elektromosságot. Ilyenkor az autó biztonságosabb, mint a sátor.
A többiek is egymáshoz húzódtak.
– Jobb lenne, ha most együtt imádkoznánk? -kérdezte apa.
Látta az arcokon a beleegyezést, és mindannyiuk nevében könyörgött Istenhez, óvja meg őket. És hálát adott mindjárt azért, hogy meghallgatja az övéi imáját. Anya is imádkozott, Zsuzsi megköszönte a szép napokat, Béla az autót, mint védelmet, és Anni is suttogott valamit.
Nemsokára a vihar csöndesedni kezdett, távolodott a mennydörgések hangja, és Zsuzsi észrevette, hogy a nap is előbújt a felhők mögül.
– Az időjárás gyorsan változik -állapította meg anya, és hozzátette: – olyan mint az élet. Ott is támadhatnak váratlan, hirtelen viharok, de minden bajban van biztos menedékünk, villámhárító a hitünk fölött: Isten szeretete, kegyelme és irgalma.
– És ha félünk, az nem bűn? -kérdezte halkan Anni.
– Isten azt akarja, hogy Őhozzá forduljunk. Ha félsz, kicsikém, Őt hívd segítségül, és amíg imádkozol, kiveszi szívedből a félelmet. Ő a te menedéked, bízzál benne!
„Isten a mi oltalmunk!” (Zsoltár 46,2)
Isten a védelem!
AboutMezo
