Nem voltam megkeresztelve születésemet követően, és 19 éves koromig semmiféle vallásos nevelésben nem részesültem.
Érettségi után, a nyári szünetben, egy nap megjelent nálunk egyik volt gimnáziumi osztálytársam egy lelkésszel. Ifjúsági bibliaórát szerveztek a helyi gyülekezetben, és erre hívogattak fiatalokat, többek között engem is. Nem voltam egy társasági ember, nem jártam sehová, ezért édesanyám is bátorított, menjek nyugodtan, ilyen
helyen rosszat úgy sem hallok, és legalább egy kicsit közösségben vagyok.
Nem akartam megsérteni az osztálytársamat, ezért igent mondtam, de elhatároztam, hogy csak az elsőre megyek el, többre nem.
Ezen az alkalmon hallottam először Istenről, Jézusról, bűnről.
Nem éreztem magam bűnösnek, úgy gondoltam jó ember vagyok, úgyis a mennybe jutok – persze, ha van menny és pokol.
Ami mégis ott tartott az a közösség volt. Örültem, hogy végre nekem is vannak
barátaim. Van egy hely, ahova járhatok, és ahol elfogadnak. Közben sokat
beszélgettünk Isten dolgairól. Azt mondták az ember nem jut automatikusan a
mennybe, mert bűnös, de ha megbánja bűneit, akkor Isten, Jézus véréért megbocsát.
De hogy bánja meg az ember a bűneit, ha úgy látja, hogy nem is bűnös? A válasz ez volt: Kérd Istent, mutassa meg.
Így is tettem, és a Biblia tanulmányozása során Isten megláttatta velem az ő mércéjét és ehhez képest önmagamat.
De ezzel együtt megadta a szívembe a bűnbánatot és a bűnbocsánatot is. Egy ifjúsági csendes hétvégén adtam át az életem az Úrnak.
Azóta is folyamatosan kapcsolatban állok vele, újabbnál újabb dolgokra mutat rá, amit rendeznem kell. Így a lelkem egyre felszabadultabb és van egy biztos támasz a halál esetére is.
Most már tudom, hogy a mennybe jutok, de nem azért mert alapvetően „jó” ember lennék, hanem, mert nekem bűnös embernek Isten, Fia halála révén megbocsátja bűneit.
AboutMezo
