A gyülekezet szeretetvendégségre készült, ahol csoportjelenetet adnak majd elő a vasárnapi iskolások. Károly bácsi kiosztotta a szerepeket, és Vilmos akárhogy összehúzta magát a székén, ő is kapott egy gépelt oldal szöveget.-
De én nem tudok kiállni az emberek elé -panaszolta a szüleinek-, beszélni még úgy sem tudok, ha mások hallják! Úgy értem, ha sokan hallják…
– Én biztos vagyok benne, hogy menni fog -vigasztalta anya-, könnyen tanulsz, csak szégyenlős vagy. Ez jó indulás lesz a leküzdésére!
Apa is beleszólt:
– Gondold el, Vilikém, Istenről teszel bizonyságot a nyilvánosság előtt! Ehhez csak lesz önbizalmad?
Vilmos sóhajtva olvasgatta a szöveget -amely pedig tetszett neki- és elég hamar tudta könyv nélkül. De még szülei előtt sem volt kedve elmondani. „Belesülök” -gondolta.
Anya Robikával foglalkozott, a kisöccsével, és Vilmos azt gondolta, milyen jó Robikának, nem kell kiállnia a sok ember elé, mint őneki… Most éppen apa fogta a kezét, és együtt lépkedtek a szobában. Lassan, majd apa elengedte a kicsi kezét, és Robi egyedül ment néhány lépést, majd megingott és a fenekére tottyant. Nem sírt, apja fölemelte, és újra próbálták a járást.
– Nemsokára egyedül jár! -kiáltott Vilmos örömmel, és arra gondolt, hogy akkor már játszani lehet vele, hiszen napról napra könnyebben megy neki minden. Édesanyja pedig a szerepre mutatott, amely még ott volt Vilmos kezében:
– Robika is lépésről lépésre tanul járni, de már elkezdte! A kezdetet, a többszöri földre pottyanást nem lehet elkerülni. Így van veled is, Vilikém! Le kell győznöd a félelmedet, el kell kezdened, hogy mások előtt is merj beszélni. Ha megbotlik a nyelved, nyugodtan kezd újra, mint Robika a lépéseket!
– Mert apa segít neki!
– Igen, apa segít Robikának, és mit gondolsz, neked nem segít az Úr Jézus, ha Őróla akarsz bizonyságot tenni? Bízzál benne! Emlékszel, mit olvastunk nemrégen:
„Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem!” (Zsoltár 118,6)
Ne féljetek!
AboutMezo
