– Köszönöm, Pista bátyám, nagyon örülünk, és áldjuk érte az Urat…! -mondta apa a telefonba, majd nagyot kurjantott: -Halló mindenki! Tudjátok-e, mi történt?
Anya besietett a konyhából, és Karola is hallani akarta, mi történt. Apa elmondott mindent:
– Emlékszel, Karola, amikor a múltkor a vasárnapi iskolai csoporttal valami jutalomképpen elmentetek a cukrászdába? Vagy inkább salátabár volt, ahol pizzát is lehet enni…
– Igen, apa, emlékszem!
– Szóval, valaki telefonált Pista bácsinak, aki elmondta, hogy ő éppen ott volt, amikor ti betódultatok…
– Igazán? És honnan tudta, hogy kik vagyunk?
– A gyülekezet mikrobuszán olvasható…
– Persze, mondd tovább!
– Először nem örült nektek, azt gondolta, ennyi gyerek nagy ricsajt csap, rendetlenkedik, és már-már azon volt, hogy nem marad ott. Csakhogy ti nem rendetlenkedtetek. Jókedvűen, de csendben ültetek le, és amikor megkaptátok a pizzát meg a narancslét, ki-ki lehajtotta a fejét, és azután kezdett enni. És annak a férfinek hirtelen eszébe jutottak azok az idők, amikor gyermek volt és vasárnapi iskolába járt, és…ő is imádkozott evés előtt…
– Ez nagyszerű -mondta anya, de apa még nem fejezte be:
– Ez a fickó elmondta a lelkésznek, hogy nyugtalan lett, arra kellett gondolnia, milyen messzire távolodott az Úrtól, és vissza szeretne térni hozzá. Hát nem csodálatos!
– Bizonyságot tettünk egy idegennek, és nem is tudtunk róla!
– Úgy van -helyeselt apa-, Isten már réges-régen elvetette a magot annak az embernek a szívébe, ti megöntöztétek, noha nem tudtátok, hogy azt teszitek…
Karola nagyon örült:
– Ilyen egyszerű a bizonyságtétel az… az életünkkel? A jó viselkedésünkkel…?
– Igen, drágám! Az ember soha nem tudhatja, mikor használja föl Isten a legkisebb tettet is… Ezt mondja az Ige:
„Én ültettem, Apollós öntözött, de a növekedést Isten adja.” (1 Korintus 3,6)
Valaki mindig lát!
AboutMezo
