Identitást, életcélt kereső kamasz koromban a templomba járás nem tartozott kedvenc programjaim közé. A falakon kívül szinte minden fekete volt körülöttem, a lelkész, az öregek, a szent könyvek. Az éneklés nem hozott izgalomba. Inkább ravatalozós fílingje volt. A prédikációk nem jutottak el hozzám. Érhetetlen vallásos, beszédeknek tűntek, nem rólam és hozzám szóltak.
Ezt a 20-30 percet valahogy el kellett ütni: néztem a mennyezeten az odaerősített csillagokat, fantáziáltam arról, hogy milyen jó lenne a 7 méter magas szószék fényes oszlopait átölelve lassan lecsúszni. Türelmetlen lelki állapotomban még az is eszembe jutott, hogy a karzat szélére állva bekiáltom Közép-Európa legnagyobb evangélikus templomának terébe: Hazudik a pap, ne higgyetek neki!
Mindez a mai vigadozó, örömös igéről jutott eszembe.
Amikor 1978 karácsonyán egy békéscsabai házban, tiszta szívű keresztyének körében Isten rám talált, kiöntötte szeretetét szívembe a Szentlélek által (Róm 5), egy másodperc alatt minden megváltozott.
Átéltem, hogy Isten nem a savanyú uborkás, múzeumos, törvényeskedő világ tartozéka, hanem maga az Élet.
Az élet forrása.
Akkoriban is sokat jelentett a 16. zsoltár, és annak különösen is ez a mondata:
„Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.”
Ez az öröm a találkozás, az örök, teljes, szerelem, szeretet, a bűnbocsánat, szabadulás, kreativitás és hazatalálás el nem vehető öröme.
Azóta a templomban is jól érzem magam, mert a lényeg belül van.
Szolgáljatok az Úrnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé! (Zsolt 100,2)
Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. (Kol 1,12)
Szeverényi János
Aboutadmin
