Bátyámmal nagyon féltünk éjjel a sötét szobánkban, amikor kicsik voltunk. Ha egyikünk felébredt éjszaka, felébresztette a másikat is. Ketten egyszerre kiáltoztunk át édesanyánknak a szomszéd szobába, mindig ugyanazokkal a szavakkal: „Mama, kérlek szépen, gyere ide!” Máig a fülemben cseng, ahogy ez gépies imaként zengett a koromsötét szobában. Egészen addig, míg odajött. Mert előbb vagy utóbb megérkezett, és segített megnyugodni, elaludni.
Bartimeus vaksága sötétségében ült az út mellett. A maga lehetőségei szerint figyelemmel kísérte, mi történik környezetében. Jézus jött arra egy nap, akiről sokat hallott már, és hitt Benne. Tudta, hogy nincs más, aki segíthet rajta. Már kiforrott benne a kérés, kitartóan, lebeszélhetetlenül kapaszkodott az esélybe, hogy a tömeg kíséretében elhaladó Jézushoz ő is odajuthat. Nem emberekhez fordult, csak Őt látta lelki szemei előtt, a külvilág megszűnt számára. Kiáltott és kiáltott… Nem hiába: visszakapta Jézustól a látását, és meggyógyítóját azonnal követte is az úton. Ezt jelenti: hinni.
Maximálisan kihasználod saját lehetőségeidet, hogy megtaláld a megoldást életed nagy kérdéseire? Kész vagy túllépni emberek véleményén, és teljes hittel az Úrhoz fordulni segítségért?
… Annál inkább kiáltozott: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,48)
Erdészné Kárpáti Judit
Aboutadmin
